Nem éri el utolsó nemzetis rendezésének hatását, de kemény politikai színházat csinál Alföldi a Vígszínházban is. Danton belehal a fülkeforradalomba.

Színházi közhely, hogy ha van egy puska a színpadon, az előbb-utóbb el fog sülni. Alföldi Róbert Danton halála rendezésében nem jókora mordály, hanem színpadszélességű nyaktiló fogadja a nézőt, és ha valakinek még a Büchner-darab címének ismeretében is kétségei lennének, az rájöhet, hogy a guillotine nem marad örökké a levegőben.

A Nemzeti Színház júniusban leköszönt igazgatójának Mephisto és az István a király után is még bőven maradt mondanivalója a hatalomról, a politika természetéről. Amióta a kulturális kormányzat akaratán kívül a magyar színházi világ első számú sztárjává tette a színész-rendező Alföldit, neve garancia a telt házra. Eszenyi Enikő rendezni hívta a nem könnyen megtölthető méretű Vígszínházba, és ő ment. Mármint Alföldi. Fontos előadás született a Szent István körúton, a Mephisto hatását azonban nem sikerült megismételni.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

Georg Büchner történelmi drámája a francia forradalom után, a jakobinus diktatúra idején játszódik, a XIX. századi német szerző közelmúltjának történelmét ábrázolta, nekünk ma hosszabb távlat áll rendelkezésünkre. A király halott, a nemesek egymást követik a vérpadon, az ellenség megszűnt létezni. A forradalom győzött, de nyugalomnak, békének nyoma sincs Párizsban. A konszolidáció ugyanis a hatalmat de facto gyakorló Robespierre (László Zsolt) számára egyenlő a megalkuvással, az önkény restaurációjával. A népvezérek paranoiájától fűtve a jakobinus frontember egyre közelebb keresi az ellenséget önmagához. Ebben társa Saint-Just (Hevér Gábor), a diktatúra szürke eminenciása, sunyibb arca. A forradalomban aktív, de a permanens revolúcióban nem hívő Danton (Stohl András) inkább nőket fektetne meg, és élvezné az élet egyéb örömeit, sőt „a szabadságot is megbaszná”. Azonban „a forradalom az a Saturnus, amely felfalja saját gyermekeit”, és felfalja végül önmagát, a forradalmat is. A rendező – aki természetesen most sem francia történelemből kíván leckét adni a gimnazistáknak, hanem a magyar jelent tolja az arcunkba – a fülkeforradalomról is hasonlóan vélekedik.

Alföldi három kulcsszínészére bízta a főszerepeket: László, Hevér, Stohl a Nemzetiben töltötték az elmúlt öt évet, és bár utóbbiak ma már a Vígszínház társulatának tagjai, az előadásban minden szempontból elkülönülnek az „alföldiül” beszélők, és azok, akik csak tanulni próbálják ezt a színjátszást, ám egyelőre nem tudtak leszámolni modorosságaikkal. Az egykor a Víg társulatából indult színházcsináló színészileg és rendezőként is messzire jutott számos kollégájától, és ez a különbség most észrevehető. Most látjuk, milyen áldozattal jár egy összeszokott, összenőtt társulat szétverése: a rendező csak kis részben dolgozhatott „hozott anyagból”.

Akadnak azért, főként a fiatalok között, akik érzik a dolgot: Mészáros Máté bírója, Varju Kálmán Desmoulinsje, Józan László Philippeau-ja, de legfőképpen Bata Éva, aki Desmoulins feleségét alakítja erővel, mélységgel, nagy hatással.

Stohl a Mephisto Höfgenje után egy másik melléktermékét játssza el meggyőzően az elnyomó hatalomnak. Míg az ambiciózus német színész egyszerű, tisztességes emberből lesz a lelkét a sikerért eladó, a hatalmat legitimáló kurzusművész, addig a megfáradt francia kispolgári forradalmár hőssé válik, amikor érezve a halál elkerülhetetlenségét, bátran mondja ki a kimondhatatlant. Persze eddig hosszú út vezet, eleinte Danton szívesen nemet mondana a halál hívogató szavának, sőt önmagát nyugtatja a ma is oly ismerős mondattal: „Nem merik megtenni”. Hogy nem merik-e megtenni, arra persze itt is és máshol is az a válasz, hogy dehogynem. Tudja ezt ma már az újraválasztásában korábban hívő Alföldi, és megtudja végül Danton is.

Fotó: Karip Timi

László Zsolt Robespierre-je meggyőződéses vezető. Nem gonoszság, hanem félelem diktálja tetteit. Miközben az önkényuralom visszatérésével riogat, ő maga építi fel saját gyilkos gépezetét a szabadság nevében. László Zsolt kiválóan hozza a megvesztegethetetlent, a megnyugodni képtelen alakot, akit a hatalom meg nem részegít, birtokosaként mégis agyonnyomja veszítenivalójának súlya, és mindenhol ellenséget lát. Hevér Gábor remek Saint-Justje a valódi intrikus, Alföldi cinikus machinátort csinál belőle, aki gyáván elbújik tettei következményei elől, a háttérből gyártja az ideológiát.

A dráma mellékszálaitól igencsak lecsupaszítva, új, olykor szabad szájú fordításban (Bíró Bence e.h., Ivanyos Ambrus e.h., Thury Gábor e.h.), politikai pamfletként áll előttünk, amelyben az államkommunista (vagy államkommünista) terror ellenségkép gyártási kényszerből saját hívei ellen fordul. Hiába vagy velünk, ha ezt nem bizonyítod nap, mint nap: ha esetleg lankad a lelkesedésed, máris gyanús vagy. És aki velünk van, lassan az is ellenünk van. A nép pedig vért akar, mindegy kiét, aki Dantont élteti, az pár percre rá már Robespierre-t. Rajongani akar és gyűlölni, kiélni a vágyait, de végül nem a nép használja fel erre a politika adta lehetőségeket, hanem a politika bábozza a népet önkénye-kedve szerint.

Menczel Róbert színpadképe multifunkciós fémállványokkal operál, mélységében is bejátsszák a Vígszínház színpadát: Alföldi még itt is a Nemzeti jól ismert terében gondolkodik. Nagy Fruzsina sportcipőt ad a rizsporosra, zubbonyt a kvarcórásra.

Fotó: Karip Timi

A zsöllyék között járó mellékszereplők, a nézőtéri fény gyakori felkapcsolása, az előadásból történő kibeszélés Brecht színházát idézik, ám itt nem az elidegenítés, hanem az erős megszólítás, a sztoriba való belerántás a cél.

A forradalom rostáján kihullott forradalmárok, az elkésett hősök önként és sírva vigadva mennek a vérpadra. A hatalom képébe röhögve hullik a porba a sok emelt fő. A végén majd nem marad senki sem.