Egy Londonban élő depressziós, mellőzött író és egy ritka betegséggel küzdő amerikai színésznő telefonon kibontakozó kapcsolatáról, szerelméről mesél Tom Kempinski Távolsági szerelem című kétszereplős darabja, amelyet a budapesti Rózsavölgyi Szalonban mutattak be. A két színművésszel, Tóth Ildikóval és Lukács Sándorral beszélgettünk.

Első alkalommal játszanak együtt. Hogyan jött a kétszemélyes előadás ötlete?

Lukács Sándor: Szántó Erika, az előadás rendezője keresett meg minket a Távolsági szerelem ötletével. Bár a színpadon most találkoztunk először, valójában már ismertük egymást Ildivel a szakmából. Filmből, színházból számos emlékünk volt a másikról. És őszintén mondom: nagyon örülök, hogy egymásra találtunk, és ilyen remekül dolgoztunk együtt. Erika először velem tárgyalt, és amikor az én szerepem biztossá vált az előadásban, akkor mindketten a végsőkig harcoltunk azért, hogy Ildikó legyen a partnerem.

Tóth Ildikó: Amikor Erika felhívott, hogy Luki lesz a partnerem, akkor azt gondoltam: „hűha, de jó!” És mert ez az első alkalom, hogy együtt dolgozhattunk, nagy kíváncsisággal és várakozással néztem elébe.

Amikor a felkérés után elolvasták a darabot, rögtön nyilvánvaló volt, hogy tetszik, elvállalják?

L.S.: Őszinte lehetek? Első olvasás után nem akartam elvállalni. Valahogy’ nem fogott meg igazán. Nyavalygósnak éreztem: egy pasas, aki két órán keresztül szenved, nyafog, és így viselkedik ezzel a helyes, édes hölggyel; eleinte kimondottan ellenszenves volt a szerep. Aztán elolvasta a feleségem, aki abszolút civil, de jó szeme van az ilyesmihez, és én adok a véleményére. Ő azt mondta, hogy: „Te, engem - mint nézőt - érdekelne, hogy mi lesz ezzel a két emberrel. Hogy megölik egymást a végén, vagy mégis összejönnek!” Akkor újra elolvastam, és úgy éreztem, jó, de döntő, hogy ki játssza a másik szerepet. Mert volt már olyan élményem – háromszor is – hogy ilyesmin bukott el egy ígéretes előadás: nem volt igazán partnerem. Aztán amikor megtudtuk, hogy Ildi ráér, vállalja, akkor nyilvánvaló volt, hogy így jó lehet.

T.I.: Lássuk be, ez nem egy csehovi mélységű darab, és őszintén szólva eleinte nekem is kételyeim voltak. Szinte csak a verbalitásra épül, nincsenek benne hagyományos szituációk, helyzetek, amikbe bele lehetne kapaszkodni, csak a szöveg, a szöveg… Emiatt sokszor úgy éreztem, hogy egy kicsit bulvárosan „túl van fecsegve”. Arra törekedtünk, hogy szikárabb legyen. Erika is sokat dolgozott a szövegen, mi is próbáltuk egy kicsit alakítgatni. Ijesztő volt az is, hogy csak telefonon beszélgetünk, és vajon ez színpadon működik-e, elviselhető lesz-e.

L.S.: Nem lesz-e statikus. De aztán érdekes, hogy talán épp’ ez a fegyelmezettség, meg ez a nagyon szűk eszköztár kényszerített, vagy sarkallt bennünket arra, hogy nagyon őszintén, mélyen és hitelesen szólaljunk meg. Egyikünk sem szerette volna, hogy elmenjünk a szentimentalizmus felé.

Bár a szereplők telefonon beszélnek, önök között közben sokszor van szemkontaktus.

L.S.: Persze, ezt a telefonálást igyekeztünk stilizálni, a végén már sokszor nincs is a fülünkön a készülék, ezt egy bizonyos idő után a nézők már elfogadják. Igyekeztünk, hogy – bár távol vagyunk egymástól - sokszor tekintsünk a másikra, keressük egymás tekintetét.

T.I.: Tulajdonképpen az elsőt kivéve minden jelenetben van egy pont, amikor felvesszük a szemkontaktust, ezzel is hangsúlyt adva annak az epizódnak. A darab szerkezete és stílusa egyébként nem könnyíti meg a helyzetünket, nem segíti, hogy egymásból építkezzünk. A telefonon elhangzó mondatok egy rendkívül szűk érintkezési csatornát jelentenek.

Mitől vonzó ez a két karakter?

L.S.: Egy író szerintem - eleve a foglalkozásából adódóan - érdekes. Persze ezerféle író van, nekem hála istennek sok író ismerősöm – s köztük néhány barátom – van, és hát mit mondjak: különös, összetett figurák. Tudnék mesélni. Mi színészek – egy szörnyű, gyönyörű borzasztó pálya, de kétségtelen, hogy - azonnal észleljük a hatást. Ez fantasztikus! De egy író csak közvetetten érzi a műve hatását. Ez az író pedig depressziós, ez is egy elég érdekes emberi helyzet.

Hogy lehetett elkerülni ezt a korábban említett nyavalygósságot?

L.S.:Úgy gondoltam, hogy inkább legyen durvább, erőteljesebb, ironikusabb.

T.I.: Az én esetemben nyilvánvaló volt, hogy a nő milyen nehézségekkel küzd, hiszen a problémája, a visszatérő betegsége már a szövegből is egyértelmű. Szerintem ezt a színésznek nem dolga eljátszani.

L.S.: Így van, ez adottság.

T.I.: Ahol csak lehet,ennek ellene kell menni a játékkal – így aztán a mozaikokból alakul ki egy kicsit bonyolultabb figura.

Mitől volt izgalmas ez a Sarah?

T.I.: Szerintem mindenki életében van olyan helyzet, amikor az ember térdre rogy. És szinte mindegy, hogy ezt egy betegség okozza, pszichés összeomlásról van szó, vagy valamilyen drámai, tragikus esemény történik. Ebből föl kell tudni állni. Vagy legalábbis meg kell próbálni. Van, amikor ez évekig nem megy; van akinek sikerül két-három hónap alatt összeszednie magát, de aztán idővel ismét hasonló helyzetbe kerül. Ez egy mindenki számára ismerős szituáció. Ez a nő nagyon makacs, kitartó, karakán, élni akar, és nem adja föl a céljait, amiket kitűzött maga elé. Attól, hogy ebben a különös betegségben szenved, egy kicsit kiszolgáltatottabb és érzékenyebb, ugyanakkor nyersebb is. Viszont szerintem sokkal könnyebben felismeri azokat az embereket, akik hasonló cipőben járnak, egyszerűen „szagról” megérzi. És így van ez az íróval is.

Ez hozza őket közel egymáshoz?

T.I.: Meg  az író váratlan kitárulkozása, hogy rázúdítja az írói depresszióját, a tehetetlenségét. A nő pedig, mivel egyébként is érzékeny erre, belekapaszkodik. Ezen kívül szerintem elég jó humora van ennek a pasasnak, ez pedig tetszik neki.

L.S.: Ne felejtsük el, hogy a maga módján mind a két ember intellektus is, és az összes frusztráció, baj mellett vonzó számukra a másik gondolkodása. Én biztos vagyok benne, hogyha Ildi karaktere nem lenne mozgássérült, az író pedig depressziós, akkor is egymásra találnának.

T.I.: Ha összefutottak volna valaha.

L.S.: Ez érdekes lenne, meg is írom egy darabban!

T.I.: Egyébként ez az ismeretlenség, vagy arctalanság, amelyet a telefonos kapcsolat biztosít, ad egyfajta szabadságot az embernek.

Meg lehetőséget arra, hogy nem kell mindig mindent elmondani…

T.I.: Szerintem a nő nem szándékosan, alakoskodásból nem beszél eleinte a férfinak a betegségéről, hanem inkább félelemből. Másfelől pedig a betegségeiről senki sem beszél szívesen, ő pedig régóta ezzel él, neki ez természetes. És bár nyilván mindig találkozik megrökönyödéssel, ha mankózik, vagy kerekesszékben ül, ez a nő büszke.

Mikor válik nyilvánvalóvá, hogy személyesen is találkozni fognak, és ebből szerelmi kapcsolat lehet?

L.S.: Az biztos, hogy hatással vannak egymásra minden tekintetben. De a férfi esetében ad egy furcsa iróniát, frusztrációt a szexuális – hát hogy is mondjam – tartózkodása, rettegése. De ezt jó játszani, ez is egy lehetőség.

T.I.: Van több nagy összeveszésük is, mégis amikor valamilyen okból újra felveszik a kapcsolatot, ott tudják folytatni, ahol hetekkel, hónapokkal azelőtt abbahagyták.

Mikor személyesen találkoznak, gyakorlatilag elölről kezdik az ismerkedést.

T.I.: Amikor az ember hatvan-, hetven-, nyolcvan évesen szerelmes lesz, akkor is elölről kezdi. Ha odaérek, mesélek majd erről.

L.S.: Én már egy-két mondatot tudnék mondani…

T.I.: Mindig elölről kezdi az ember, mert akibe szerelmes vagy, ő ugye egyetlen, megismételhetetlen, új és első, és hiába van az ember mögött rengeteg tapasztalat, a helyzeteket mindig másként éli át. Ha komolyan megérinti a szerelem, akkor visszakerül valami gyermeki állapotba, és ez nyolcvanévesen is infantilissá teheti az embert.

Még csak a bemutató után vagyunk, de mikor jön el az, hogy már kényelmesen, igazán felszabadultan mozognak a szerepben?

L.S.: Ezt színésze válogatja.

T.I.: Nekem erre az első négy-öt előadás rámegy. Kell egy pici idő, amíg jó energiákká tudom alakítani az izgalmat.

A Rózsavölgyi Szalon egy kicsi, viszonylag intim tér. Ez segít, vagy nehezebbé teszi a játékot?

L.S.: Ebben az a nehéz, hogy bár az egyik néző 25 centiméterre van, a másik, a terem túlsó végében 25 méterre, és neki is kell hallania, látnia. Éppen ezért olyan hangot kell találni, ami még természetes, de minden nézőhöz eljut.

T.I.: Tartottam ettől, hiszen itt nem csak közel ülnek a nézők, hanem ráadásul kávéházi asztalok körül. Én pedig ha akarom, ha nem, mindent látok, és minden megzavarhat. Bár igyekszem elhinni, hogy ha valaki lábat cserél, az nem azért van, mert unja, hanem mert elzsibbadt.