„Micsoda időket élünk!” – mondják a Paul Foster-darab szereplői, és pontosan értjük: Szikszai Rémusz -rendezése a mindenkori hatalomról, a politika természetéről, a művészek lassan kilátástalanná váló helyzetéről mesél a Szkénében. És mindezt szórakoztatóan, olykor groteszk módon, érvényesen.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

Paul Foster I. Erzsébet című darabja színház a színházban. Egy londoni színtársulat járja az angol vidéket az 1600-as évek elején az uralkodóról szóló darabjával. A vásári komédia egészen pontos képet fest a nagyhatalmi játszmákról, az uralkodók kicsinyességéről, s arról, ki mire hajlandó a hatalom megtartásáért. Az eszközök persze a maiaknál látványosabbak: lefejezés, háború, gyerekek „célszerű” kiházasítása, zsidó-kölcsön. Közben az előadás a színház egyre reménytelenebbé váló helyzetéről mesél, és megmásíthatatlanul sötét jövőt vizionál.

„Nem kacagtatni jöttem” – kezdi mondandóját az előadás és a színjáték narrátora, a boszorkány (Nagypál Gábor) Shakespeare VIII. Henrikéből kölcsönzött szavaival. Pedig valójában végignevetjük az estét Szikszai Rémusz remek humorú, sokszor abszurditásba hajló rendezésén, de szórakozásunk mégsem felhőtlen. A helyzetek ijesztően ismerősek: nem csak a rendszer működése, hanem a hatalom által hirdetett eszmék is a ma népszerű követelményrendszerbe illeszkednek: a színházon „iszonyúan tiszta”, magasztos gondolatokat, „szép és felemelő” színdarabokat számon kérő, a darab betiltásával fenyegetőző puritánok szavai is a fülünkben csengenek.

Szikszai Rémusz hibátlan egységbe rendezi Foster darabjának fontosabb elemeit a saját ötleteivel és Kovács András Ferenc dalszövegeivel. Az előadás szövetéből olykor nagyon nehéz visszafejteni, hogy egy-egy mondat, kiszólás valójában Foster eredetijéből származik-e, vagy a mai helyzetre reflektáló kiegészítés. (Tényleg jobb, ha nem feledjük: a darab betiltását követelő „cambridge-i tudósok” helyett ma már akadémikusok munkálkodnak a „tiszta művészetért”.)

Az előadás kitűnő színészi alakítások sokaságát vonultatja fel. Foster darabjának megjelölt idejében magától értetődő, hogy minden szerepet férfi játszik. Az előadás természetesen ennek minden komikumát kihasználja: az abroncsos szoknyában, selyemharisnyában billegő színészek az elején meg is jegyzik: Erzsébetről azt pletykálják, férfi!

Fodor Tamás Erzsébete gyönyörű, pontos jellemrajz a kicsinyessége mellett határtalan nagyravágyással megáldott-megvert uralkodóról. Apró feminin gesztusokkal érzékelteti a királynő női mivoltát, s közben elszánt, a hatalmáért és általa mindenre képes „nemtelen” zsarnokot fest. Szép elcsendesedése az előadásnak, amikor néhány percre kizökken uralkodói szerepéből, s szembesül az általa hallottak súlyával: vagyishogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem - akárcsak más bolygók- a Nap körül kering. Ez pontosan mutatja, mi emeli őt vetélytársai fölé: ő érti ennek a jelentőségét, és végül diadalt arat. Bercsényi Péter Stuart Máriája él leginkább a nőiség kínálta eszköztárral. Finoman manipulál, s méltósággal térdel a hóhér elé, csodálatosan kitalált és gyönyörűen előadott hattyúdalával.

Fotó: Karip Timi

Kaszás Gergő francia királynéja a végsőkig elszánt, hisztérikus, ám olykor már-már bugyuta, saját hatalmához felnőni képtelen vezető. (Mi lett a hugenottáktól elorozott földekkel? „Hát…elúszott!” – feleli.) Ne legyenek illúzióink, a spanyol uralkodó sem jobb egy fikarcnyival sem. Tóth József alakításában esetlen, az inkvizíció papjainak ostoba bábjaként még a háborúról is tétován határozó Fülöp királyt látunk. Remek jelenet, amikor a spanyol hadihajók vezérei megpróbálják meggyőzni az uralkodót arról, hogy a Föld valójában a Nap körül kering, így a papok által készített térképeket a tűzbe kellene hajítani, és a győzelem érdekében valós, tapasztalati észleléseken alapuló navigációs rendszert kellene kidolgozni. Olyan pontos a bambán semmibe révedő uralkodó, és a „szakmájukhoz” értő vezérek csörtéje, hogy nincsenek kétségeink: állításaikról a hozzá értőknek ma is ugyanilyen képtelenség meggyőzniük bárkit, különösen nem az elvakult hatalmasokat.

Király Attila I. Erzsébet szeretőjeként szépen megmutatja az uralkodóért rajongó, a hatalomból részt áhító, és mégis rendre hoppon maradó szerelmes alattvalót. A színészek több szerepet játszanak, s mind kitűnően helyt állnak. Herczeg Tamás földhözragadt, elvakult puritánként, az Erzsébet szerepébe bújó hadvezérként, és Fülöp királyt meggyőzni szándékozó hajósként egyaránt szép alakítást nyújt. Keresztény Tamás puritánként, Medici Katalin kallódó fiaként mindannyiszor hiteles. Tamási Zoltán a hatalom tanácsadója és komornyikja, nem csak Erzsébetnél, de a francia királynőnél is mindig kéznél van, mindenre kapható, s bár szürke figura, zsebében „Anglia nagypecsétje”.

Nagypál Gábor narrátora különös, sötét, varázsos világot teremt, történetet mesél, összegez, kommentál, már az első pillanattól magával ragad bennünket.

Bodor Johanna baljós árnyként figyelmezteti a történet szereplőit, hol a tükörből néz vissza rájuk, hol pedig a mesélő különös párjaként kíséri a tévelygő-meghasonló szereplőket.

A díszlet (Varga Járó Ilona) remekül funkcionál, a piros, hajtogatható falak hol képkeretként, hol tükörként vagy forgóajtóként működnek. Monori András zenéje hangulatos dalbetéteket ad az előadáshoz, Kovács András Ferenc egyszerű, humoros-ironikus szövegei jól illeszkednek a darabba.

A befejezés már elrugaszkodik minden realitástól: az Erzsébet halála után feloszlatott színtársulat tagjait „besorozzák”, és miután enerváltan, a semmibe révedve éneklik himnuszként a „Hull a pelyhes fehér hó…” dallamait, már nincsenek illúzióink: Szikszai Rémusz sötét és kiábrándult véget jósol. A Caligula helytartója és A képmutatók cselszövése után itt végleg pont kerül a hatalom és a színház kapcsolatának elemzésére: a színház húzta a rövidebbet.

Fotó: Karip Timi

A végén a mesélő cinikus mondata visszahangzik a fejünkben: „Hál’ Istennek, ma mind normálisak vagyunk!”

(A produkció a Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a FÜGE közös előadása.)