A Vörös az évad legfontosabb kőszínházi előadásának tűnik. És ezt a kijelentést úgy is megkockáztatjuk, hogy még csak december eleje van.

Fotó: Barakonyi Szabolcs
Képeinkért kattintson!

A színházi évad egyik meghatározó előadása a Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház közös produkciója, a Vörös. A vajdasági írónő, Brestyánszki B. R. a magyar történelem egyik ki nem beszélt tragédiáját, az újvidéki vérengzést, avagy a „hideg napokat” dolgozta fel egy megrázó drámában, amelyből Máté Gábor rendezett nagy hatású, katartikus előadást a Kamrában.

1942 januárjában egy, a jugoszláv partizánok ellen indított magyar hadművelet a civil lakosságot sújtó pogrommá fajult. A hitleri Németország csatlósaiként a magyarok több ezer szerb és zsidó embert öltek meg, köztük több száz asszonyt és gyereket. Aztán fordult a kocka, és a szerbek nem kevésbé kegyetlen bosszút álltak a magyar lakosságon.

Az alternatív történelemmagyarázatok idején különösen fontos árnyalt képet adni Magyarország nem csak dicső múltjáról, de ami talán ennél is fontosabb, a színház mindig emberek személyes történetén keresztül beszél a világról, ami sokkal inkább átélhető, mint egy iskolai tankönyv. Brestyánszki B. R. darabja ilyen egyszerű emberekről szól, akiket a háború, a világmegváltó eszmék sodornak olyan helyzetekbe, amelyekben életükért könyörgő szerencsétlenekké, az igazságukért harcoló tragikus hősökké vagy éppen hatalmukat élvező, a kegyetlenkedéstől kielégülő vérszomjas tömeggyilkosokká válnak. Ugyan a Vörös a szerbek válaszakcióit dolgozza fel, de minden rémtettben ott rejlik egy másik gazság is: a megtorlásokat a szemet szemért elve mozgatja és ad hamis felmentést az állattá silányultaknak.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

A Máté Gábor által irányított vegyes szereplőgárda tagjai több karaktert játszanak, hol áldozatok, hol agresszorok, hol szerbek, hol pedig vajdasági magyarok, hol szerbül, hol magyarul szólalnak meg. A szerepek, ahogy a színházban, úgy a háborúban is felcserélődnek, egyszerű, mégis hatásos metafora. A megrázó jelenetek között a színészek kilépnek az előző szerepből, és néhány másodpercig civilben tartják a távolságot a látottaktól, hogy aztán egy-egy másik alakba bújjanak át. A darab címe, a Vörös egyszerre utal a gyakran (vörös textíldarabok formájában) ömlő vérre és a vörös csillagos partizánokra. Cziegler Balázs díszlete egyetlen hatalmas fekete fémkavicsokkal teli medence, amely tömegsírként és az elemózsia rejtekhelyeként is szolgál. Mindenki elmerül a sötétségben, ki bokáig, ki a feje búbjáig.

Az előadást páratlan színészi alakítások teszik felejthetetlenné. A Szabadkai Népszínház művészei egyenrangú partnerei a legjobb magyar kőszínházi társulat nagyjainak. Nehéz kiemelni valakit, mert itt mindenki legjobb. Talán Szirtes Ági a szörnyűségekre visszaemlékező asszonya és Kálmán Zsuzsa kegyetlen partizánnője volt ránk a különleges hatással, de méltatlan lenne nem felsorolni a többieket, így hát inkább felsoroljuk. Ambrus Richárd, Baráth Attila, Csernik Árpád, Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté, Körmöci Petronella, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szőke Attila, Vörös Csongor és Ábrahám János nagyszerűek egytől egyig. Élvezetes hallgatni a vajdasági magyar dialektust színpadon, a szerb nyelvű verbális agresszió erejét pedig csak erősíti, hogy nem értjük.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Ritka egymásra találásnak vagyunk tanúi: szöveg, rendezés és két kiváló társulat alkot tökéletes egységet. Színházi bakancslistánkra pedig ezennel felkerül a Szabadkai Népszínház felkeresése.

A Vörös megtekintése több, mint ajánlott.