Az Anamnesis kacagtató abszurd a magyar egészségügyről.

Bodó Viktor remek Gogol-rendezése után kedvet kaptunk bepótolni egy korábbi munkáját. Színházba indultunk, kórházba érkeztünk. A Katona József Színház színpadán a jól ismert, bús magyar egészségügy: leszakadó ajtó, lepukkant kórterem, málló falak, portásfülke, kávéautomata. A nővér undok, a portásból nem lehet kiszedni információt, az orvos fölényes, a beteg sorszámmal a kezében várakozik, az eligazító táblát ellopták. Kérjük, kopogtatással ne zavarja a rendelést! Túlterhelt, alulfizetett, közönyös, kiégett egészségügyi dolgozók, gyógyszerhiány, kötszerhiány, várólisták, hálapénz, műhibák, félrekezelés, elvándorlás. Mindenki pontosan tudja, az is, aki évek óta nem járt kórházban vagy orvosi rendelőben.

Fotó: Barakonyi Szabolcs
Képeinkért kattintson!

A Katona József Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság színészei azonban jártak. Az Anamnesis című közös produkció előtt a művészek terepgyakorlaton vettek részt különböző egészségügyi intézményeknél. A nézőket is megkérték, küldjenek be kórházi történeteket, és egészségügyi dolgozókkal interjúkat készítettek, a gyógyszerésztől a mentősig, melyekből rövid részleteket az előadásba is bevágnak. Ez a felkészültség nem tükröződik a végeredményen. Az előadásban pont annyi az egészségügyi szaktudás, mint bárkiben, aki volt már kórházban. Márpedig kórházi sztorija mindenkinek van. Inkább a darabot kellett volna jobban megírni.

A rendező Bodó Viktor és a dramaturg Róbert Júlia által közösen jegyzett Anamnesis abszurd jelenetek laza sorozata. Nincs hagyományos drámai cselekmény, néhány figura, például az anyja holttestét kereső rendező vissza-visszatér, de nem jutunk el sehova. A jelenetek a végsőkig fokozzák a bizarr kórházi hangulatot. A portás kisistenként viselkedik, a nővérek tánclépésben lejtenek át a színen, az orvosok nagyviziten az ágyak alatt bukfenceznek körbe. Macska méretű patkány gurul a folyosón, a portás injekcióval végzi ki. Egy betegnek a kórházi balesetek során szakad ki több ujja, röpködnek az ujjbegyek a színpadon. Vér freccsen, csótány araszol a falon. Nincs poén, amelyet kihagynának. A kávéautomatából egy kéz adja ki a kávét, a hullákat természetesen elcserélik, a titkárnő értekezlet alatt is a főorvos ágyékára hajol. Borzalmasan vicces az egész, borzongva röhögünk, végig az előadás alatt. Néha a színészek is beleröhögnek a szerepbe.

Véres, mégse lehet komolyan venni. Bodó rendezése folyamatosan elidegeníti a nézőt a témától. Popslágerek csendülnek föl, a Queentől kezdve a Doktor Bubóig, az orvosok, ápolónők azonnal táncra perdülnek. Néhányszor maguk a színészek kezdenek el zenélni, nem is rosszul, profi dobszerkót tolnak be, a keyboardot egy kórházi ágyra fektetik. A végén meg fülsiketítő hangzavart hoznak ki a hangszerekből. Kizökkentenek a bevágott filmrészletek, ahol egészségügyisek beszélnek a szakmájukról. És az általános abszurd hangulatban meglep Olsavszky Éva és Kun Vilmos megható jelenete a tőmondatokban búcsúzó idős házaspárról. De aztán betolják a dobokat és a két színész elénekli a Sziámi Száz bolha című számát. A húsz színész változatos szerepekben kavarog, néhány figura mégis emlékezetes marad. Szirtes Ági szótlan mentőse, Czukor Balázs alkoholista patológusa, Jankovics Péter lúzer betege, ki sorra veszíti el ujjait.

Folyamatos kiszólások emlékeztetnek rá, hogy színházban vagyunk. „Most van vége az első résznek, de nem lesz szünet” – búcsúzik el Kun Vilmos a jelenete végén. A színházi szakma helyzetére is többször céloznak. „Inkább a színházaktól vonjunk el pénzt” – hangzik el a költségcsökkentési ötlet értekezleten. Az egészségügy kivéreztetése a kultúráéhoz hasonló, utalnak rá minduntalan. „Úgysem készülnek filmek” – mondja a kórházban bolyongó filmrendező.

Az Anamnesis a szokásosnál nagyobb erővel próbálja felhívni a figyelmet egy szakma gondjaira. A premier óta majdnem két év eltelt, a bús magyar kórház változatlan.