Zseniális színészi játék, átgondolt rendezői koncepció, de az látszik: az előadásnak jót tesz majd, ha kicsit összerázódik. „Jogunk van valamiféle eligazításhoz” – mondja Guildenstern, de a kapaszkodóktól megfosztottan célt és értelmet kereső téblábolás eleve elrendelt irányba tart: a halál felé. S innentől már mindegyikünknek ismerős a történet.
Két férfi órák óta „fej vagy írás?”-t játszik, és az érme mindig az arcképes oldalára hull (kilencvenkétszer!). Nincs itt csalás, szemfényvesztés, egyszerűen megszűnt minden hétköznapi valószínűség, megdőltek az általunk ismert tudományos érvek, a világ kibillent egyensúlyából. Tom Stoppard művének két főszereplője Rosencrantz és Guildenstern, Shakespeare Hamletjének mellékszerepeiből kerültek egy huszadik századi szerző drámájába, ám hamar kiderül: amikor „saját jogon” válnak a történet főszereplőivé, akkor is csak sodródó, tájékozatlan és végzetesen döntésképtelen bábok. Eleve elrendelt sorsuk elébe mennek, vagy azt elkerülni próbálván éri őket utol az erőszakos halál, nem tudni; gúzsba kötve keresik a kiutat. Próbálják felidézni az eddig történteket: sürgős királyi végzés érkezett, ezért indultak Helsingőrbe, bár valójában fogalmuk sincs, mi okból hívták őket, és mi lenne a dolguk. Egymáshoz való viszonyuk zavaros, testvéries barátságuk megint csak valami eleve elrendeltetett egymásrautaltság, összeláncoltság; az is tisztázatlan, melyikük melyik: „nem tudjuk, hogy mi folyik itt, és mi a szerepünk”.
Két remekbe szabott színészi alakítás: Kaszás Gergő folyton aggályoskodó, tépelődő, a történésekben valamiféle logikát, rendszert kutató, a haláltól rettegő Guildensternje, és Nagypál Gábor értelmi képességeit tekintve lényegesen korlátozottabb, ám - talán emiatt is - valamivel kevésbé reményvesztett Rosencrantz-a különös párost alkot. Egymást erősítve, támogatva, heccelve, sokszor kétkedve, félve tartanak életdrámájuk végkifejlete felé. Lényegében minden rajtuk kívül történik, de nem miattuk esik meg; ők csak elszenvedői az eseményeknek. Hiába kutatják az őket körülvevő világ jelenségeit, kérdéseikre, kételyeikre az érvényes válaszokat soha nem találják meg. „Bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki érdekes” – mondja Guildenstern, mintegy pár pillanatra kívülről látva saját unásig játszott játékaikat, mondataikat.
Útban a dán királyi udvar felé találkoznak a színtársulattal, amely később majd Hamlet kérésére előadja a testvérét romlásba döntő trónbitorló történetét. Ám itt még csak egy szedett-vedett, reményvesztett csapatot látunk, akik, miután művészetük nem bizonyult elég értékes portékának, saját testüket is áruba bocsátják a túlélés érdekében. „Közömbös idők járnak, gyalázatosak” – summázza a színtársulat vezetője (Fodor Tamás), hogy miként jutottak idáig. S mintegy mentségül hozza fel: „csak olyasmit játszunk a színpadon, ami az életben is előfordul”. A színészekkel deklaráltan „bármit meg lehet csinálni”, ha a közönség meg tudja fizetni. Fodor Tamás kitűnő érzékkel formálja meg a cinikus, kiábrándult, ám valaha bizonyára tehetséges társulatvezetőt, aki mára mindössze arra tudja használni eddig megszerzett tekintélyét, hogy maga helyett fiatal színészeit kínálhatja fel az útjukba tévedőknek.
Rosencrantz és Guildenstern valamivel a társulat előtt ér az udvarba, és amint az „igazi dráma” szereplői kerülnek színre, ők visszalépnek korábban ismert mellékszerepükbe, tehetetlen szemlélői a dán királyi család intrikáinak és Hamlet cselszövésének. Eleinte legalább az uralkodópárral sikerül elhitetniük, hogy többet tudnak elérni a megháborodottnak hitt királyfinál mint más, ám rögvest kiderül: nemhogy semmilyen befolyásuk nincs Hamletre, még alapvető kérdéseikre sem tudnak tőle akár csak tessék-lássék válaszokat kicsikarni.
Arany János veretes Shakespeare-fordítása éles kontrasztot képez Vas István Stoppard-szövegével, s a mai kiszólásokkal. A Hamlet cselekményének két szemlélője egyszerű kérdéseket vet fel: „Apád volt a király, te nagykorú vagy, mégis a nagybátyád uralkodik? Unortodox megoldás.” De közelebb az igazsághoz, az események fősodorához mégsem jut soha.
Ezt a reménytelen sorsba zártságot, a világon kívül-rekedtséget pontosan fogalmazza látvánnyá az elhagyott játszótér közepén hatszögletű homokozót ábrázoló díszlet, Varga-Járó Ilona munkája. Főhőseink mindvégig itt toporognak-tipródnak, de kívülre-felülre csak ritkán jutnak, erősen behatárolt játéktér adatik nekik, tehát itt is épp olyan korlátozottak, mint cselekvéseik. Jelmezeik(Kiss Julcsi) egyszerű, hétköznapi gúnyák, hétköznapiságukban szinte egybeolvadnak a jellegtelen szürkés-sötétségbe vesző háttérrel: fehér ing, sötét öltöny, nadrágtartó, egyformák ezek, sőt a Hamlet szereplői közül is csak Gertrud kap látványos estélyit, bundát. Ezek a ruhák is azt emelik ki, hogy Rosencrantz és Guildenstern és az általuk megélt történet öröktől létező s egyetemes érvényű.
A klasszikus részletek letisztult, szép előadásmódja köszönhető Király Attila Hamletjének, Bánfalvi Eszter Gertrudjának, Tamási Zoltán Claudiusának; Tóth József Polonius szerepében áll helyt, Opheliát Simkó Katalin játssza. Ők – Hamlet kivételével természetesen - a színtársulatban is aprócska szerephez jutnak, kitűnő összmunka, szép alakítások sora.
Szikszai Rémusz rendezése átgondoltan, sokszor iróniával, humorral mesél elmúlásról, a haláltól való félelemről, s arról, hogy vajon mekkora szerep juthat az egyén döntésének az eleve elrendeltségben. „Biztosan volt egy pont, valahol a kezdetén, amikor dönthettünk volna máshogy is”, de ez a pont csak ködösen sejlik fel a néző előtt is. A játék számos ötlettel, szellemes, abszurd részlettel gazdagodik, néma jelenetek sora igazolja a társulat és a rendező remek összmunkáját.
Monori András zenéje kitűnő aláfestést biztosít, a pénzcsörgés olyankor is emlékeztet bennünket az élet-játszma tétjére, amikor hajlamosak lennénk megfeledkezni arról, mit is jelent itt és most a kiégett színtársulat és a szereplők által olyan hőn áhított boldogulás.
A produkció a Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné és a Füge közös előadása.
Friss a comment.com-on