A Merénylet kollektív önvizsgálatra buzdít, és tökéletesen leképezi a társadalom mentális állapotát. Gergye Krisztiánnak nem tetszik a magyar valóság, és ennek hangot is ad.
Nem véletlenül mutatták be ebben az évadban már másodjára Peter Weiss: Marat/Sade című darabját. Először a Katona Kamrában M/S-ként, írtunk is róla, majd az Átriumban, ezúttal Merénylet De Sade úr betanításában címmel. Már műfaji besorolása is sejteti („hangulatkeltés szünet nélkül”), hogy valami egészen mással lesz dolgunk, mint amint megszokhattunk, hát még ha megnézzük a szereplők névsorát: csupa nő. Egyetlen férfi sincs benne. A színlap tehát kellően felpiszkálta az érdeklődést ahhoz, hogy ütőset várjunk, és aztán annak megfelelően csalódhassunk, de a rendező, Gergye Krisztián minden prekoncepcióra rácáfolt.
Weiss darabja egyszerre több síkon játszódik: elmegyógyintézetben lévő ápoltak adnak elő egy színdarabot Jean-Paul Marat egykori forradalmár meggyilkolásáról. Gergye Krisztiánnál szó sincs elmegyógyintézetről, és betegekről. Színházban vagyunk, az Átriumban, amit a helyi Coulmier, Tárnok Marica igazgat. Fontoskodva mászkál a nézőtéren, még elintéz egy-két telefont, hogy aztán elkezdődhessen az előadás. Zajlik a szereplők bemutatása, sorban érkeznek a színésznők, beindul a háttérben lévő installáció, ami szerves részévé válik az előadásnak, és hajszálpontosan aládolgozik Weiss szövegének. Annyi különbséggel, hogy rólunk szól. A mai Magyarországról. Megannyi problémafelvetés pörög le a vásznon, az előadás szövegével párhuzamosan: megjelenik egy szivárványszínűre festett Putyin, majd rögtön utána ugyanilyen formában Orbán Viktor, a Magyar Narancs címlapján fityiszt mutat a Szabadság-szobor. Feltűnik Az őrült nők ketrece plakátja, ironikus szövegek, plakátok jelennek meg reklám formájában a kortárs művészszínházról, vagy a Nemzeti Színházról. De aktuális társadalmi problémákra is reflektál, mint a „Temesd magad” felirat egy beszédes képpel (ingyensírhelyek a kormánytól). Az előadás végét pedig egy szuperközeli kép zárja egy narancsról. Gergye Krisztián nem köntörfalaz, vállaltan, merészen, ha kell, provokatívan a szemünk elé tárja, hogy igen, ez a mai magyar valóság. Ebben élünk. A premier különös pikantériája, hogy a netadó elleni tüntetések után tartották (teljesen véletlenül), ami adott egy plusz töltetet Gergye kendőzetlenül a jelenre reflektáló Merényletének.
A kivetítőn kívüli tér üres. Nem is kell több, mert a szereplők tökéletesen magukévá teszik, bejátsszák a teret. Gergye rendezése összművészeti performansz, tökéletesen olvad össze énekes, táncos, színész, Béres Móni jelmezei mellett Tamara Barnoff ruhakollekciója is felbukkan, megtörve a színházi tradíciókat: jelmez és divat szintén egybeforr ezen az estén. Murányi Márta és Tóth Evelin (mindkettő Kukuriku) képviselik az operát, Bodor Johanna (Popó) és Lőrinc Katalin a kortárs táncot. Hozzájuk csatlakoznak a kiváló színésznők: Fullajtár Andrea (Marat) túlfűtött, kemény szónok, nyoma sincs benne kételynek vagy betegségnek. Takács Katalin hosszú, suhogó fekete szoknyájában tudatos, elegáns, visszafogott Sade márki. Egri Márta megtűrt Simonne, Fullajtár többször, többféle hangsúllyal és hangszínnel zavarja el, Egri alázatos némasággal tűri. Sipos Viktória (Charlotte Corday) szoborszerű szépség, tökéletesen passzol hozzá Kerekes Viktória (Duperret), aki óvja, félti, de hiába. Sipos Viktória Charlotte-ja rendíthetetlenül lépdel végzete felé. Melkvi Beának (Roux) hangsúlyos jelenetek jutnak, átszellemülten buzdít és agitál. Tárnok Marica (Coulmier) remekül utálható, irritáló pártcenzor, mindig mindenbe beleszól, rátelepszik a művészekre. Karakterábrázolásra a szigorú dramaturgia miatt nincs túl sok lehetőség, de nem is ez a cél. A hangsúly a sokféleségen van, (többek között) a művészet, az emberi kapcsolatok sokszínűségén: ami kortárs, nem biztos, hogy érthetetlen, a színház egy komplex műfaj, amihez a tánc és az ének ugyanúgy hozzátartozik, nemcsak a megszokott formák keretein belül. (Megjelenik egy klasszikus operett betét is.) Kapcsolatainkban merjünk sokszínűek lenni, lehetünk nőiesek, mint Sade, vagy fiúsan lezserek, mint Marat. Az előadás nem titkolt szándéka, hogy kiemelje a nők szerepét a társadalmi, politikai szerepvállalásban.
12 nő szerepeltetése egyértelmű reflektálás: egy olyan társadalomban, amit férfiak uralnak, ahol mindenféle színtéren azt kommunikálják, hogy a nő alacsonyabb rendű a férfinál, maradjon otthon, csak a háztartással foglalkozzon, szüljön gyerekeket (afféle „haszonállat”), a Merénylet nyomatékosítja azt az állítást, hogy a nők egyenrangúak a férfiakkal, olyannyira, hogy a shakespeare-i logikát megfordítva most ők játszanak minden szerepet, az egyik jelenetben pedig követelik, hogy több nő ülhessen felsővezetők között. Nagyon fontos kinyilatkoztatás.
Nemcsak a jelenkort képezi le hihetetlenül valósághűen, hanem a rendszerváltás előtti Magyarország hangulatát is kellően visszaadja: Sipos Viktória ártatlanul, angyalhangon énekli az Ádám hol vagy? című 60-as évekbeli táncdalfesztivál egyik ikonikus szerzeményét, mintha csak arra utalna, hogy egy 50 évvel ezelőtti művközpontban vagyunk… vagy visszatértek azok az idők?
Az indulatok elszabadulnak, a szereplőknek elegük lesz az igazgató állandó cenzúrájából, elkapják, megkötözik és betapasztják a száját. Marat halálakor szünet következik, V-effekt, felgyúlnak a fények, a művésznők hirtelen távoznak - hiszen ez csak színház. A valóság ennél sokkal elkeserítőbb.
Friss a comment.com-on