A Vígszínház új magyar színpadi mű megírására kapott lehetőséget. Operettlibrettót írt, Darvas Benedek meg zenét hozzá, Varró Dániel dalszövegeket. Ascher Tamás megrendezte. Nincs is ezzel semmi gond, ha mindez 80-90 évvel ezelőtt történik, nem 2012-ben.

De aki a mai korral való szembenézés helyett a „boldog békeidőkbe” réved, fontos lehetőséget enged el. A sztoriban persze minden benne van, ami nem hiányozhat a XX. század elejének pesti folklórjából, a kártyaadósságban úszó hírlapírótól és sármos szélhámostól, a szerelmes úrilányon és a férfifaló primadonnán át az egzotikus uralkodóig és a lesből támadó sorozatgyilkosig, éppen ezért kínoz a hasogató dézsávü. Túl jól ismert panelekből és néhány használható ötletből áll az este, stílusgyakorlat a szerzőknek, tudnak-e operettet írni. Tulajdonképpen tudnak. De mégsem pukkan a pezsgő, még sincs nézőtéri örömünnep, elmarad az operettsiker. Hamvai a múltba utazva nem a jelennek üzen, a mára utaló áthallás annyi sincs a darabban, mint egy szolnoki Cirkuszhercegnőben.

 A Zöld kilences összességében azért nézhető előadás, néhány jó dallal, pár virtuóz rímmel, egy-két erősebb jelenettel, de nem kevés kínos pillanattal. Járó Zsuzsa, Réti Adrienn, Fesztbaum Béla, Csőre Gábor teszik a dolgukat, Mészáros Máté helyenként az egykori Vidám Színpad szörnykorszakát idézi, Gyuriska János egyiptomi alkirályként A bajadér Radjami hercegének lúzer változatát hozza, nem kapott bonviván szerepet.

Menczel Róbert díszletéből csak a műfajban szinte kötelező lépcsősor hiányzik, Tihanyi Ildikó jelmezeiben nem akad melléfogás.

Új operettet írni 2013-ban érdekes gondolat, de a valóságban – mindennemű távolságtartás nélkül – nem működik. A slágereket nem dúdolják majd a suszterinasok. Nem lesznek slágerek. Hiszen már suszterinasok sincsenek.

Fotó: Vígszínház