Katasztrófaturistaként még gyorsan ledaráljuk az Alföldi-összest, mielőtt Vidnyánszky Színházfelszentelő Attila átveszi a parancsnokságot a Nemzeti Színház partra vetett hajóján. Így a Hamletre is sor került, amely hiába remekmű, a kötelező olvasmány jellege eddig távol tartott minket az újbóli megtekintéstől.

Láttam egyszer a Hamletet 20 éve talán, a Várszínházban (ma Nemzeti Táncszínház). Klasszikus 1.0-ás rendezés volt, középkori díszletekkel, korhű jelmezekkel. A nézőtér persze tele gimnazistával, akik mind azon röhögtek, hogy Laertes a Magnum című tévésorozat egyik szereplőjének hangján beszél. Én is köztük voltam. Alföldinél a jelmez öltöny és kiskosztüm (Nagy Fruzsina tervezte őket), sőt a dán királyfi (Szabó-Kimmel Tamás) sportcipőt visel. A díszlet pedig a felálványozott és lenejlonozott nézőtér. Mi nézők, köztünk sok gimnazista a színpadon ülünk. Menczel Róbert formabontása elsőre kissé l’art pour l’artnak tűnik.

Az öltönyös, üzletember vagy politikus külsejű új uralkodó (Makranczi Zalán) és sleppje jön-megy, mászik és ünnepel a széksorok között és fölött. Egykori sógornője, most felesége, aki királyné volt és maradt (Söptei Andrea) riadt tekintettel kíséri, de a végsőkig elmenni vele nem képes. Szabó Kimmel Hamletje lázadó kamasz, aki nem tud beletörődni az igazságtalanságba, hogy családi ármánykodás vette el tőle az apját, és csak a halk szavú Horatióhoz (Mátyássy Bence) tud szaladni bánatával, hiszen a legközelebbi rokonai a gyilkosok. A világban csalódott fiú dühét, az elvaduló kétségbeesést kiválóan hozza Szabó Kimmel. Rába Roland Poloniusa fontoskodó, helyezkedő csinovnyik. Rosencrantz és Guildenstern (Marton Róbert és Hevér Gábor) ugyanezt még szánalmassággal, ostobasággal is megfejelik. Laertes (Szatory Dávid) és Ophelia a hatalomhoz való igazodás képtelenségének ártatlan áldozatai.

Alföldi Hamletje, amelyen Vörös Róbert dramaturgiai beavatkozása és Nádasdy Ádám modern fordítása hagyott markáns nyomot, a hatalomhoz való viszonyról beszél, hataloméhségről, behódolásról, önfeladásról; hatalmasok, opportunisták, opportunista hatalmasok és hatalmas opportunisták jönnek és mennek a színpadon, amelynek közepén ott áll Hamlet, aki a hatalom burkában felnőve nem ismerte ezt a világot. Nem érti, hova keveredett. Ő az egyetlen normális ember, hát csoda, hogy őrültnek nézik? És ekkor nyer értelmet a kifordított nézőtér. Hiszen ez a típusú hatalom, ez a machiavellizmus a mi világunkban, a mi korunkban, a mi országunkban is ismerős. És persze a színházban is. Ahol jön László Zsolt és Nagy Mari, két színész, akik színházat csinálnak a színházban, tükröt tartanak a hatalom aljassága elé. És a hatalom nem akarja többé látni őket, véget vet az előadásnak. Alföldi Hamletjét 2012 márciusában mutatták be. A direktor úrnak lottóznia kellene.