A kivégzőosztag előtt a bonviván rendszeresen dalra fakad, az amerikai nagykövetségre úgy sétálnak be a megszökött magyar hadifoglyok, mintha egy kocsmába ugranának be. Ilyen dolgok csak egy operettben fordulhatnak elő; a Viktória budapesti előadásán elő is fordulnak. És mégsem dühöngünk emiatt.

A Budapesti Operettszínház repertoárra vette Ábrahám Pál rang szerint kettes számú operettjét. Az exportra is gyártott és biztos megtérülésű Csárdáskirálynő-Marica grófnő áradat mellett jól esik néha egy ritkábban játszott operett újrafelfedezése is. A Viktória zeneileg gazdag és sokrétű, dalainak jelentős része a pesti kupléirodalomban éli önálló életét (Ahol az ember felmászik a fára, Honvéd Banda, Édes mamám). Földes Imre librettója ugyanakkor meglehetősen suta, tele dramaturgiai melléfogásokkal, a legfőbb konfliktus például úgy oldódik meg, hogy a férj udvariasan félreáll, hogy becses neje régi szerelméé lehessen. Az ilyesmit azért még egy operettben sem hisszük el. Béres Attila rendezése tisztelettel érintetlenül hagyta a sutaságokat; a Tokióban, Szentpéterváron és Dorozsmán játszódó bugyutaságtól, olcsó közhelyektől és ma ismét divatos trianonozástól és gonosz szovjetektől sem mentes három óra mégsem okoz kínos estét. Sőt korrekt, gördülékeny előadás született. Ugyan a koreográfia (Kocsis Tamás) ezen a színpadon erősebb szokott lenni, a látvány (Túri Erzsébet) méltó a műfajhoz. Velich Rita jelmezei szintúgy. Dolhai Attila Koltay kapitánya klasszikus bonviván, érett, férfias hanggal, Béres egy-egy poént is megenged neki, és ő ügyesen él a lehetőséggel. Frankó Tünde a címszerepben színészileg nem sokat nyújt, de a hangja bőven megvan a végzet a magyar faluból a tokiói amerikai nagykövet rezidenciájára „upgradelt” végzet asszonyához. Peller Károly és Peller Anna megbízhatóan és szerethetően hozzák a táncos komikus – szubrett vonalat; formabontó módon a Viktóriában van még egy garnitúra ebből a szerepkörből, úgy is mondhatnám, nem „csak egy kislány van a világon”. Dancs Annamari és Kádár Szabolcs párosa azért már kevésbé virtuóz, de korántsem olyan zavarók, mint a vélhetően húzónévnek szánt Huszti Péter, aki a nagyvonalú ősz diplomata szerepében egy hosszú pálya összes manírját magával hozta az Operettszínház színpadára. Ábrahám Pál zenéje, amely ügyesen elegyíti a magyar operett népzenei gyökereit az 1920-as, 30-as évek dzsesszmuzsikájával, uralja az estét, és jól van ez így. Ha a társulat nincs is a legjobb állapotában, azért egy atombiztos közönségsikert így is könnyedén hoznak össze.