A Sógornők nem jó darab, az előadás azért nézhető. Főként Parti Nagy miatt az, és ő az, akinek még lett volna dolga vele.

Halász Judit (Rhéauna Bibeau) és Kútvölgyi Erzsébet (Germaine Lauzon)

Régi sikerdarabját vette elő a Pesti Színház. A Sógornők éveken át hozta a táblás házakat, most, néhány évnyi kihagyás után alig felújított szereposztásban tért vissza a repertoárra.

A kanadai Michael Tremblay darabja drámaként aligha értelmezhető. A cselekmény az első felvonásban egy métert sem halad előre, a második részben pedig ha lépeget is, leginkább a semmibe, egy értelmetlen befejezés felé teszi ezt. Egy unalmában kuponokat gyűjtő háziasszony, Germaine Lauzon (Kútvölgyi Erzsébet) megüti a jackpotot, és nyer egymilliót. A probléma csak az, hogy nem pénzben, hanem további kuponokban, füzetekbe ragasztható bélyegben. Hogy nyereményét beválthassa, ragasztókommandót szervez testvéreiből, sógornőiből és szomszédasszonyaiból. A lányok és asszonyok szorgosan nyalnak és tapasztanak, és amikor éppen nem rövid monológokban mutatkoznak be a nézőnek, egymással perlekednek, közben pedig ellopják a házigazda bélyegekkel teli kuponfüzeteit. A Sógornők a nyugati világ proliközösségének életéből ad ízelítőt, amelyben az asszonyok saját nyomorúságos, elhasznált életüket próbálják elviselhetőbbé tenni a nyereményjátékok által ígért illuzórikus boldogsággal.

Az előadást már a 90-es években is az tette élvezhetővé, hogy tizenhárom színésznőnek biztosít lehetőséget arra, hogy néhány perces összefűzött etűdökben megmutassák karakterábrázolási képességeiket. Ezzel többen most, 2013-ban is élni tudtak. A másik erősség a formabontó színházi nyelvezet, a szlengnek és a nyelvek keveredésének (az eredeti szöveg a Kanadába telepedett franciák sajátos keveréknyelvén joual-ul íródott) sajátos elegye, mindez megfűszerezve Parti Nagy Lajos virtuóz magyarításával.

Miközben néhány „partinagyizmusért” (pl: „Az egyik 19, a másik meg fifty-fifty” ) már önmagában is érdemes eljönni, más, korábban valószínűleg jól működő mondatok ma már erőltetettnek hatnak, és úgy érezzük, mintha a L’art pour l’art Társulat egykori brainstormingjának resztlijei hullottak volna közénk. Szintén bizarrul hat a magyar szövegben angolul hagyott szavak – az előadás egészén végig nem vitt – ötlete. Érdekes megfigyelni, hogy akár másfél évtized alatt is mennyit változik a nyelvvel együtt a színpadi nyelv, hogyan veszít újszerűségéből egy a „maga korában” hibátlanul működő szöveg.

A színésznők többé-kevésbé kiveszik a részüket saját karaktertablójuk megrajzolásában, kiemelkedik közülük Kútvölgyi Erzsébet (Germaine), az ő szabadszájú, házironcs húgait játszó Börcsök Enikő (Rose) és Tornyi Ildikó (Gabrielle), valamint a világra dühös Marie-Ange (Majsai-Nyilas Tünde), illetve a szelídségében is vágyakkal teli Des-Neiges (Venczel Vera). Erős az erkölcscsősznek tűnő, de szexbárbéli látogatásaival lebukó Angéline (Igó Éva), és az anyósát terrorizálva ápoló Thérèse (Pápai Erika) is. Szabó Erika mint Pierrette, Germaine fekete bárány testvére túl fiatal a kiégett prosti szerepéhez, aligha lehet nagynénje a vele egykorú Lindának (Hegedűs Barbara).

Hegedűs D. Géza éppen rendez.

Noha a Sógornők Kanadában játszódik, Csanádi Judit díszlete inkább a pesti nyócker hangulatát idézi, a Mechanikai Művek féle tárcsázós fehér telefon még inkább magyarrá teszi a helyszínt. Hogy minek, az nem derül ki Hegedűs D. Géza rendezéséből.

Nem elvesztegetett este a Sógornők a Pesti Színházban, de nem is egy „must see”. Talán, ha Parti Nagy még inkább maivá restaurálta volna saját szövegét, még többet javíthatott volna ezen a sajátos karakterkoktélon.

Fotó: Magyar Hírlap, Vígszínház