A darab és a színház is új volt nekünk, de a GPS-ben most elmentjük a Komód Színház címét. A Puha pihe lakásszínházi bemutatóján ígéretes fiatalokat láttunk a színpadon. Pillepalackból azért lehetett volna kevesebb.

Adányi Alex (Callum) és Varga Ádám (Gussie) Fotó: Mezey Gábor

Színházi látókörünk szélesítése érdekében mondtunk igent a Komód Lakásszínház kedves invitálására. Ahogy már korábban ennek hangot adtunk, igazi színházi mindenevők vagyunk, eddig azonban a lakásszínház valahogy kimaradt; ezen sürgősen változtatni kellett. Töprengtünk is előtte, hogyan megy az ember lakásszínházba? Laknak-e ott emberek, akik nem bánják, ha a nappalijukban esténként művér csorog, vagy egyszerűen egy lelkes alkotóműhely szűkös anyagi kereteinek megfelelő játszóhelyről van szó? Ha előbbi, illene-e csokor virágot, esetleg doboz konyakmeggyet vinni a ház ismeretlen asszonyának? Kérdőjelekkel teli felhúztuk egyik garantáltan nem lukas zokninkat (mi van, ha le kell venni a cipőt?), és nekiindultunk a Királyhágó utcai kultúringatlan meghódításának. A Komód Színházban valószínűleg nem lakik senki, de hangulata otthonos. A ruhatár egy akasztós szekrény, az előcsarnok egy polgári hall, a jegypénztár egy kisebb, a színházterem egy nagyobb szobában van. Úgy tűnik, nem vendégségbe, tényleg színházba jöttünk. Cipő marad.

A kb. 50 színházbarát befogadására alkalmas nappaliban pillepalackokból épített díszletek közé lépünk. Bemutatóra jöttünk, ősbemutatóra. Ali Taylor, fiatal brit drámaíró Puha pihe című egyfelvonásosára. A darab két fivér, Callum és Gussie története, akik elveszítették alkoholista édesanyjukat (apjuk talán sosem volt), ám a gyásszal egy időben a szabadság, a felnőtt élet felfedezésének eufóriáját is megélik. A lelkiismeretükkel, a bizonytalanságaikkal, a vágyaikkal viaskodó testvérek kapcsolata sokrétű. Ott van közöttük a mély összetartozás érzése, de megjelenik a férfiak közötti verseny: egymásrautaltságukban megfér egymás mellett a gyűlölet és mindenen felülálló szeretet is.

Callum (Adányi Alex), az idősebb, szelídebb, megfontoltabb, sőt elvontabb fivér új perspektívát keres a skót kisváros szürkesége és a fájó emlékek helyett. Ahogy a három nővér vágyik Moszkvába, úgy ábrándozik ő Londonról (Upor László skótot idéző fordításában Löndön), ahová talán soha nem jut el. Finom eszközökből építkező, az olcsó megoldások minden csapdáját elkerülő alakítás: Adányi Alexről biztosan hallunk még. Gussie (Varga Ádám), a szertelen, eleven, ösztönös, fájdalmában agresszív öcs, dühvel, daccal reagál kiszolgáltatott helyzetükre, és halott édesanyja visszatéréséről vizionál. Gyors beszédmódja, örökös mozgása itt-ott talán soknak tűnik, de kétségtelenül hűen adja vissza a gyermeki lét biztonságát egyik napról a másikra elveszítő kiskamasz önpusztító kétségbeesését.

Herman Flóra (Harriet) Fotó: Mezey Gábor

Kettejük viszonyát a nő megjelenése tovább bonyolítja. Harriet (Herman Flóra) maga is egyszerre az apja szeretetére áhítozó kislány és a végzet asszonya a mellette testi és lelki szerelemre ébredő Callum számára. Herman Flórában ott az alázat, ott a tehetség, ott a színésznői vonzerő.

A valós és az álmodott, vizionált világ állandó találkozásai olykor lírai hangulatot teremtenek a színpadon, ám az előadásra mégsem tudunk végig átszellemülten figyelni. Ennek oka a gyakori jelenetváltásokhoz kapcsolódó folyamatos pakolás. A pillepalackokból készült jelzett díszletelemeket ugyanis állandóan ide-oda teszik, fordítják és állítják a színészek; díszletmunkásként közel annyi időt töltenek előttünk, mint szereplőként. Az így kialakított terek azonban semmivel sem lesznek érdekesebbek, mintha hagyták volna az egészet úgy, ahogy van. Inkább hajították volna mind egy szelektív hulladékgyűjtő konténerbe – gondoljuk magunkban.

A Tóth János Gergely által rendezett előadásban ettől még bőven megvan a jó színház simogató nyomasztósága. Három figyelemreméltó fiatal színész, egy élvezhető előadás, egy érdekes kis színház. És legközelebb lyukas zokniban is mehetünk.