Lazán összefüggő, helyenként mulatságos epizódok sorozata a székesfehérvári Indul a bakterház Bagó Bertalan rendezésében. A sehová sem tartó történetmesélés azonban hamar unalomba fullad.

Rideg Sándor regénye egy nyolc-tízéves vidéki fiú hányattatásairól mesél. Miután az anyja nem tud mit kezdeni megzabolázhatatlan, minden csibészségre kapható fiával, a bakterhez adja szolgálatra. Nem kell félteni a talpraesett gyereket: Bendegúz rendre túljár a háziak eszén, és sorra megleckézteti a vele packázó felnőtteket. A mindenkori színpadi átirat legfőbb nehézsége, hogy komoly dramaturgiai beavatkozás nélkül nem is lehet más, mint anekdoták egymásutánisága, a bakternél töltött idő csínytevéseinek sorozata.

Székesfehérváron Bereményi Géza átdolgozását játsszák. (Pécsen is láthatja a közönség ebben az évadban Rideg Sándor művét, ott Tímár Péter átiratában és Böhm György rendezésében.)

Bereményi adaptációja nem talál megoldást a legfőbb problémára: a történet nem halad sehová, bármelyik epizód szabadon kihagyható vagy felcserélhető. Igazából nem értem - és az előadás sem igazolja –, hogy miért érdemes elővenni az 1943-ban írt kópé-regényt. Mondhatjuk: klasszikus, de ne feledjük, hogy leginkább Mihályfy Sándor 1980-ban bemutatott filmje tette azzá. A film szerencsés csillagzat alatt született, remek színészi alakításokkal. Életszagú történet a ’30-as évek vidéki magyar valóságáról és egy népmesei fiúról, aki elégtételt vesz nehéz sorsáért.

A székesfehérvári átiratban – az eredetihez hasonlóan - Bendegúz meséli el a történetet, ám a narráció sokszor nehézkesé teszi és megakasztja a mese ritmusát. Csak egyetlen példa: érthetetlen, hogy amikor a mérges bakter bottal várja a kapuban a legeltetésből visszatérő fiút, miért van szükség arra, hogy a fiú a jelenet előtt bejelentse: este a bakter bottal várt az ajtóban. Az előadás visszatérő történetmesélési technikája: elmondjuk, megmutatjuk, sőt, lerajzoljuk. A díszletet ugyanis hímzett fali terítők sokasága adja, amelyeket falként mozgatnak ki-be, s ezeken mindig az aktuális jelenet képi ábrázolását látjuk. Ez eleinte érdekes, idővel viszont unalmas és szájbarágós. Szép és elegáns megoldás viszont a kezdő- és záró képben a színpad fölött futó kicsiny sín, és az azon elrobogó mozdony. (Díszlet és jelmez: Sántha Borcsa)

Bagó Bertalan rendezése nem tartja össze az epizódokra hullott történetet, ám helyenként ügyes, sokszor mulatságos megoldásokat mutat. A kergetőzésbe játék közben beálló zenekar vagy egy-egy kiszólás rendkívül hatásos. Máskor viszont kevéssé ötletes: amikor a banya és Bendegúz ötödször kergetőzik körbe-körbe ugyanolyan koreográfia szerint, akkor szívből hiányoljuk a filmes adaptáció nyújtotta lehetőségeket.

Persze vannak kifejezetten vicces jelenetek, amelyeken igazán jól szórakozunk, s ez főként a színészeknek köszönhető. Gáspár Sándor bakterja egyszerű, s szigora mellett sokszor a fiú csendes cinkosa a csínyek eltussolásában, főleg, ha a banya megleckéztetéséről van szó. Kubik Anna öregasszonya igazán remek népmesei karakter. Bendegúz (Argyelán Ádám és Sasvári Levente - ezen az estén is ketten játsszák) ügyesen mesél, ám sokszor nem érteni a mondatokat az alatta elhangzó hangos zene miatt. A háromfős zenekar (Dobri Dániel, Cserta Gábor és Szabó György) egyébként kitűnő, a színpadon állva kíséri végig az előadást, sokszor filmes hatásokat idéző hangulatot adva az estének.

A kisebb szerepekben feltűnő színészek többnyire azzal bajlódnak, hogy valamelyest árnyalják a rendkívül egysíkú, leginkább egyetlen meghatározó tulajdonsággal felruházott karakterüket. Jól szemlélteti az adaptáció problémáit, hogy mindvégig nem derül ki például, tulajdonképpen ki is Csámpás Rozi (Závodszky Noémi), és miért a bakter adja férjhez.

Derzsi János súlyos színészegyénisége különös, ironikus-komikus kontúrokkal gazdagítja Konc bácsi alig megírt szerepét: róla elhiszem, hogy amikor bölcs tanácsaival asszisztál Bendegúz csínytevéseihez, egykori önmagát teremti újjá. Viszont inkább bele sem kezdek, hogy elmondjam, ki az a Gugás Palcsi, a bakterház szelleme, mert az előadásban húsz percig mesélték, ennyi éppen elég volt.

 Fotó: Vörösmarty Színház