Szakadt nejlonzacskókat fúj a szél a Pinceszínházban. A minimál-díszlet másból nem is áll, csak hitelesen kopott falakból és egy doboz sörből. Egy diszkó hátsó udvarát látjuk. Itt találkozik a fiú és a lány. “Mi a neved?” hangzik Jean-Michel Baudoin darabjának címe, a kérdés visszatérő motívum.
A Pinceszínház francia évadjának egyik programjaként Gergye Krisztián a 2002-es francia színdarab hazai ősbemutatóját rendezte, tánc- és prózai színházi megoldásokat ötvözve. Duett hét színészre, hangzik az alcím. Az előadás nagy leleménye, hogy a lány szerepét háromfelé, a fiúét négyfelé osztja. A fiú francia. Átlagos. Az átlagférfi közhelyes ismerkedési manővereit nyújtja: Szép a hajad. Kérsz egy sört? Majd én megvédelek. Hol gátlástalanul nyomul a lányra, hol félénken próbálja leplezni saját szexuális tapasztalatlanságát. Hol pofon üti, hol szeretné végre megoltalmazni a korábbi bántalmazások után. Sajnos nehezen tudtuk megkülönböztetni egymástól Frumen Gergő, Hajnal János, Sepa György és Szamosi Donáth négyesét, mind farmeres-pólós, senemszőke-senembarna kedves, helyes átlagfiút alakítanak. (A jelmez Béres Móni munkája).
A diszkó mögötti közhelyekkel szemben a lány egész más nyelvet beszél. A tragédia dadogó nyelvét. Egy elsőre érthetetlen, magyar, angol és szláv szavakból összetákolt buheranyelvet, rosszul ragozott, egymás mellé dobált szótövekkel (a magyar fordítás Pacskovszky Zsolt műve). Személyes vallomások keverednek diszkóslágerek idézeteivel. Fáj minden mondat, mint egy késszúrás. A töredékes közlésekből lassan súlyos múltbeli traumák bontakoznak ki, erőszak, háború, prostitúció, népirtás. A lány külföldi, menekült, talán Boszniából. Nincs neve, nincs hazája. Az fiú nem tud mit kezdeni a lány tragédiájával, ő csak moziba és ágyba szeretné vinni. Farkas Franciska, Rácz Zsuzsanna és Sipos Viktória egyforma szexis szerelésbe bújtatva hol félénk, hol közlékeny, hol védekezik, hol közeledik a fiúhoz. Közülük talán Sipos Viktória alakítása a legemlékezetesebb, Farkas Franciska pedig gyönyörű.
A sután elhaló, újrakezdődő párbeszédek is furcsa verbális koreográfiaként vannak jelen a táncszínházi elemek mellett. A címadó kérdés refrénként hangzik el újra és újra. Mi a neved? - tér vissza mindig a fiú a kályhához. Ennél nem jutunk előrébb. A hét szereplő változatos felállásban kerülgeti egymást. Folyton változó összetételű párosok mondják fel újra és újra a dialógusokat, van, hogy három pár is a színpadon játszik, és mindegyik máshol tart a szexuális közeledésben vagy éppen az erőszakban. A négy fiú egyszerre veti rá magát a lányra, aki közben kimászik alóluk. A végén tényleg kést döf a lány a fiúba. A négy fiúból egy ottmarad, elvérzik, a másik három nevetgélve távozik a lányokkal.
A hétköznap délelőtti nyilvános főpróbán főleg nyugdíjasok ülnek, dermedten. Minden erénye dacára nem jó nézni az előadást. Nyomaszt, bánt, karcol, feszengünk, krákogunk. Kellemetlenek a kiszűrődő diszkóslágerek, bosszant a fiú banalitása, nyomaszt a lány tragédiája, s a botladozva ismerkedő párt figyelni olyan, mintha leskelődnénk. Megtörténik a várható szexuális aktus, a váratlan késszúrás, és a hetvenperces előadás végére sem tudjuk meg, hogy hívják a lányt.
Friss a comment.com-on