Egy nagysikerű filmet színpadra vinni mindig kockázatos vállalás, a kaposvári Csiky Gergely Színház előadása – minden hibája dacára – azt bizonyítja, hogy érdemes; A király beszéde két főszereplője emlékezetes, kitűnő alakítást nyújt.
A David Seidler forgatókönyvéből készült filmet 2010-ben mutatták be, négy Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó elismerést. A dadogós király története Colin Firth és Geoffrey Rush főszereplésével sikert sikerre halmozott; kérdés, hogy az 1930-as évek második felének vészterhes éveiben játszódó, politikai-hatalmi játszmákkal átszőtt dráma érdekes lehet-e a történelmi időszak nagy-britanniai történéseit többnyire csak felületesen ismerő hazai színházi közönség számára. Funtek Frigyes rendezése ebben a tekintetben vélhetően a legjobb megoldást választja: a történet személyes, emberi oldalára helyezi a hangsúlyt; elvárásokkal, kötelezettséggel, érzelmi megrázkódtatásokkal terhes gyerekkorról, a traumák leküzdéséről, kötelességtudatról, elszántságról beszél. A darab rövid epizódok sorozatát vonultatja fel, sokszor él filmes eszközökkel, a töredezettség azonban nem tesz jót a színpadi adaptációnak (sem), olykor megalapozatlan érzelmi váltások, a korábban látottak alapján indokolatlan cselekedetek követik egymást. Ilyen például, amikor a trónról néhány hónapos uralkodás után lemondó báty szerepében Kelemen József egyik pillanatról a másikra válik magabiztos, önelégült királyból sarokba szorított, a kényszernek engedő gyenge bábbá.
Funtek Frigyes rendezése híján van eredeti ötleteknek, és ami ennél sokkal zavaróbb: tele van kisebb – ám mégis bántóan szembeötlő- következetlenségekkel. A játék helyszínét – s a váltakozó belső tereket- biztosító félköríves, amfiteátrumot idéző díszlet lépcsőin úgy járnak-kelnek a színészek, hogy hol az ajtón, hol pedig a korábbi, képzeletbeli falon át lépnek az adott epizódban kijelölt játéktérbe. A díszlet egyébként látványos, egyszerű és sokoldalú, az emelvényekkel tűzdelt lépcsők számos lehetőséget kínálnak, azonban a hátsó falra vetített brit zászló, a Big Ben órája és a szakadó eső mind-mind közhelyes asszociáció. A jelmezek a kor hangulatát idézik, mégis kidolgozottságuk mellett egyszerűségre, letisztultságra törekszenek. (Díszlet-jelmez: Csík György)
Az előadást leginkább a két főszerepet játszó színész, a Bertiet alakító Hüse Csaba és a beszédtanár Lionel Logue-ot játszó Sarkadi Kiss János játéka teszi emlékezetessé. Hüse Csaba a gátlásaival küzdő, esendőségét titkolni igyekvő, állandóan vívódó királyi sarj szerepében remek, hiteles alakítást nyújt; egy pillanatra sem zökken ki a dadogással küzdő, a protokoll előírásainak zárt ajtók mögött is megfelelni vágyó, parancsoláshoz szokott uralkodói leszármazott szerepéből. Szépen láttatja, hogy a neveltetéséből adódóan rendkívül szertartásos előkelőségből miként tűnik elő a küszködő, kétségek közt vívódó, szimpatikus, humoros férfi. Sarkadi Kiss János könnyedsége, látszólagos nemtörődömsége üdítően hat a karót nyelt Bertie mellett, képes elhitetni, hogy beszédhibáján túl a személyes félelmek, megrázkódtatások leküzdésében is segíthet; kitűnő alakítás.
Sajnos ezt nem minden szereplőről lehet elmondani, legtöbbjüknek azonban a dráma sem kínál túl sok lehetőséget. A női karakterek megíratlansága-kidolgozatlansága miatt a két feleség szerepében Nyári Szilvia (Elizabeth) és Varga Zsuzsa (Myrtle) minden igyekezete ellenére sem tud igazán életszerű karaktert rajzolni, mindkettő csak a férje szerepének árnyalásában nyújt segítséget. Az akkor még csak miniszterelnöki pozícióra aspiráló Churchillt játszó Lecső Péter teljesen súlytalan, alakításának hiányosságai több jelenet jelentőségét csorbítják. Kiemelkedik viszont Spindler Béla a Canterbury érsek szerepében, a szálakat háttérből irányító, ám valóján az ország vezetésébe közvetlen beleszólást remélő, a királyra egyszerűen számára előnyös vagy előnytelen bábként tekintő egyházi vezető alakjában. Kelemen József rövid, jóformán két-három apró epizódra korlátozott szerepében is igazán szép alakítást nyújt a már-már önelégültségig magabiztos, öccsén folyton felül kerekedni vágyó trónörökösként; azonban a korábban említett váltást, már csak a darab dramaturgiájából fakadóan sem tudja megmutatni. Az előadás többi résztvevőjének csak kisebb szerep jut, ám mindannyian szépen helytállnak.
A kaposvári produkció legfőbb előnye a két főszereplő remek alakítása, amelyben jól érvényesül a szöveg humora is, s ez sokszor a színrevitel esetleges sutaságait is képes feledtetni.
Friss a comment.com-on