Gorkij darabja a Katonában idejétmúlt értelmiségi szappanoperaként szólal meg, miközben kortárs drámának képzeli magát
A Katonába járni újabban kifejezetten jó élmény. A 30 éves jubileumra elkészült felújításnak hála egyszerre más kisugárzása lett a helynek, mintha kiszellőztettek volna egy régóta dohos épületet. Míg korábban sötétített üvegű ajtó és vastag függöny védte a bejáratot, ma nyitott és világos előcsarnok, benne kiváló büfé, színvonalas könyv- és ajándékbolt, időnként egy-egy kiállítás fogadja a közönséget. A látványosan visszabontott falak, a remek minőségű társulati és előadásfotók, a plakátok letisztult formavilága, vagy épp a jegyiroda és a ruhatár példás átfazonírozása mind olyan gesztus, amely igenis hozzájárul a színházi esték jó hangulatához. Persze az sem árt, ha maguk az előadások is vannak olyan jók, mint az előtér.
Mióta Máté Gábor az igazgató, felfrissült a repertoár: többet és többfélét játszanak, az aktuális társadalmi problémákat és a szórakoztatást egyaránt komolyabban veszik; ráadásul van rengeteg kísérő rendezvény és külön program, köztük zenés, irodalmi, ifjúsági és családi. Bár a korszakos előadások zöme továbbra is a Kamrában fut, a nagyszínpadon ugyancsak születtek hangos sikerek, legutóbb az Illaberek. Néhány darabra alig lehet jegyet kapni, és a nézőtéren egyre több a fiatal. Ha így folytatják, az egyedülálló pártolói és rajongó bázis akár a többszörösére is nőhet. A Katona tehát ismét az élvonalba küzdötte magát.
De minden nekik sem jöhet össze. Ascher Tamás új rendezését, a Fényevőket nézve nem érződik szinte semmi az elmúlt évek lendületéből. Az 1905-ös Gorkij-darab, A nap gyermekei ugyan új címet kapott, de ettől nem lett se korszerűbb, se élvezetesebb. Radnai Annamária fordítása nem mer vagy nem tud mit kezdeni a túlírt párbeszédekkel, a kidolgozatlan karakterekkel, a dramaturgiai következetlenségekkel. Hol iskolásan felmondott, hol teátrálisan túljátszott kiselőadásokat kapunk a művészet és az értelmiség feladatáról, a társadalmi igazságtalanságokról és a nagybetűs életről, amiről ugye a szereplőknek eleve nem sok fogalmuk lehet, miután egy nagy közös nappaliban unatkozzák végig a napokat. Az egész néha olyan esetlen hatást kelt, mintha valamelyik olcsó magyar szappanoperába néznénk bele. Ha a rendező koncepciója szerint az értelmiség kritikájáról és szükségszerű bukásáról szól az előadás, akkor jócskán elkésett az üzenettel; az úgynevezett fiatal értelmiségi ma már nem így él (ennél sokkal kiszolgáltatottabban), más félelmei és örömei vannak (nem a munkásosztálytól kell tartania), mások a mozgatórugói, a lehetőségei. Tulajdonképpen túl van saját bukásán. Ha ennek tudatában idézi a ’70-es, ’80-as éveket a látvány, akkor végképp nem tiszta, hogy miért vették elő épp most ezt a művet.
A szereposztásra sem lehet fogni, mert a színészek egész egyszerűen nem tudnak elég jók lenni, ha maguk sem tudják pontosan, mit kell eljátszaniuk. Jobb híján saját régebbi szerepeiket és a sokszor látott katonás színjátszást ismételgetik. Nem segít a helyzetükön az örökös színpadi lófrálás sem; kidolgozottabb mozdulatok kellenének, mert így olyan, mintha felolvasást néznénk. Máskor a mesterkélt szövegmondástól nem működnek jelenetek. Egyedül a hangulatfestő élő zene szólal meg pontosan. A főszereplőket (Ónodi Eszter, Kocsis Gergely, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Nagy Ervin) fájdalmas nézni, ezen nincs mit szépíteni. Pálmai Anna igyekezete emlékezetes, csak ne akarna annyira megfelelni az elvárásoknak. És végül ott van Tasnádi Bence, aki kitalálta, felépítette és tisztességgel eljátszotta a szerepét.
Khell Zsolt díszletének fő erénye, hogy jól bontható, Szakács Györgyi jelmezei változatosak, de nem nagyon tudnak mit kezdeni a semmilyen karakterekkel. Annyi hasonló irodalmi alapanyaghoz készítettek már tervet, hogy megfelelő eligazítás híján erről most speciel ennyi jutott eszükbe. A szöveggondozás és a színészvezetés hiányosságait úgysem tudták volna eltakarni. A taps után gyorsan ki kellett mennem , hogy meggyőződjem, nem csak álom volt a büfé és a könyvesbolt.
A Fényevők kudarcán rágódva bevillant a néhány évvel ezelőtti Kispolgárok bemutatója (Zsámbéki Gábor rendezése). Ott legalább volt egy hívószó: a generációs szakadék, amellyel végül el lehetett adni így-úgy a darabot. De én arról is azt gondoltam, hogy írtak volna új művet az adott témában. Most ugyanezt javasolnám. Az olvasóknak pedig, hogy nézzék meg Denys Arcand filmjét, a Barbárok a kapuk előtt címűt, amely sokkal árnyaltabban mesél a nyugati értelmiség vesztes helyzetéről. A Fényevőket azoknak ajánlom, akik nosztalgiával vannak a régi Katona iránt, és akik kíváncsiak, idén mit válogattak be a POSZT versenyprogramjába.
Friss a comment.com-on