A Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramja minden évben kritika tárgya. Idén mindkét színházi társaság holdudvara szóvá tette a válogatás hiányosságait, miközben épp a görcsös konszenzus-kereséstől lett ennyire érdektelen a műsor.

A politikai indulatok mentén zajló vitákon túl minket inkább az foglalkoztat, hogy mitől válna izgalmas színházi eseménnyé a POSZT, amely évek óta a délutáni matinék hangulatával és az éjszakába nyúló baráti kocsmázások élményével csábít. A fesztivál főszereplői mostanra a kísérő rendezvények lettek, maguk a beválogatott előadások mintha azokhoz asszisztálnának. Egyébként szuper, hogy van ez a profi körítés (a korábbi fesztiváligazgató, Jordán Tamás öröksége), de az eredeti vállalás, miszerint az elmúlt színházi évad legjobbjainak rendeznek seregszemlét Pécsett, csak nem jön össze. A legjobb persze szubjektív fogalom, minden egyes válogató csapat másként értelmezi, Sándor L. István kritikus és Császár Angela színésznő párosa a megszokottnál kevésbé ragaszkodott a legkézenfekvőbb nevekhez, viszont csupa olyan műre voksoltak, amelyek pécsi szerepeltetése a lehető legkisebb feszültséggel fog járni, azaz nem kockáztattak meg semmilyen balhét.

És akik kimaradtak:

Titkaink, Pintér Béla és Társulata: a szakmából és a rajongók közül egyaránt sokan felhördültek, hogy vajon milyen megfontolásból hagyták ki az évad talán legfontosabb bemutatóját: csak nem az ügynökkérdés kínos rendezetlensége miatt? Vagy hogy már a témafelvetés is politikai érdekeket sérthet? Pintér Béla bátor állásfoglalása nézők tömegeit vonzza a Szkénébe, mire Császár Angela frappánsan azt javasolta egy rádióbeszélgetésben, hogy legyen a kiemelt érdeklődés az előadás díja. Pintér társulata a korábbi sikerszéria után néhány éve lekerült az állandó meghívottak listájáról, a Titkainkkal ellenben eljutottak a temesvári TESZT-re és más külföldi fesztiválokra.

Johanna a máglyán, Nemzeti Színház: Paul Claudel és Arthur Honegger zenés misztériuma leginkább persze Vidnyányszky Attilának hiányzik Pécsről, de az kétségtelen, hogy a Johanna bemutatója kapcsán lett ismét beszédtéma a Nemzeti (vagy alapból a színház), azóta is gyakran cikkeznek róla, és miután megmérettették az első MITEM fesztiválon, szentpétervári vendégjátékra kapott meghívást. Hiába tetszett Császár Angelának a látványos produkció, technikailag nem volt megoldható a pécsi előadás, a koncertverziótól pedig maga a Nemzeti állt el, utólag mégis a válogatókat okolták a mellőzöttségért. A Nemzeti igazgatója szerint a Purcărete rendezte Ahogy tetszik (és nyilván az összes többi repertoárdarabjuk) is joggal képviselhetné az élmezőnyt, valamint a Magyar Teátrumi Társaság alulreprezentáltságát fájlalja.

Csillagos ég, Radnóti Színház: igaza van azoknak, akik szerint egyre kevesebb eredeti ötletet látni az újonnan született Mohácsi-darabokban, de ha valamit érdemes lenne kiemelni tőlük az elmúlt évadból, az vitán felül a Csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet. Először is képesek voltak kihozni, amit csak lehetett a Radnóti társulatából (ehhez sem a Katonában, sem az Örkényben nem volt elég tehetségük), másrészt végre nem valamelyik ezerszer látott örök klasszikust boncolgatták tovább, hanem egy szabadon választott Goldoni-darabot gyúrtak át jelen idejűvé, és így végeredményben új mű született. Fontos teljesítményüket szalonképtelenné tette a Heti Válasz ominózus lejárató cikke az úgynevezett kampányszínházakról.

A revizor, Vígszínház: a Bodó Viktor jegyezte revüszerű adaptáció annyira kiverte a biztosítékot egyeseknél, hogy hiába megy telt házakkal, hangos sikerrel, a POSZT közelébe sem engednék. Sok néző neheztel az aktuálpolitikai kiszólásokért és furcsállja a magyar színjátszás hagyományain gúnyolódó gegeket és idiótaságokat, de legalább ők sem a szokásos egykedvűséggel ballagnak a ruhatárhoz előadás után. A revizor felkavarta a kőszínházakban büdösödő állóvizet. És igen, bárcsak sikerült volna kevesebb direkt politizálással elérni ugyanezt!

Illaberek, Katona József Színház: a Katona idei húzódarabja. Sikerült megtalálni azt a könnyen tematizálható problémát, ami végre rólunk, magyar emberekről szól, amiben életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül érintve vagyunk, és amire a mindennapjainkban is keressük a lehetséges megoldásokat. Itthon vagy külföldön vár ránk szebb jövő? Ha valamiről, hát erről kell íratni új magyar drámát. A Katonának második nekifutásra sikerült. A színészek improvizációiból összeállt jelenetek megidézik azt a világot, amelyben élünk, szembesítenek, dokumentálnak, ugyanakkor szórakoztatnak minket. Nem mellesleg, folyamatosan frissítik az előadás anyagát, ami igen ritka luxus a magyarországi színházakban.  

011 Alkotócsoport előadásai: egy igazán tehetséges és szimpatikus fiatal csapat, a friss Titánium-díjas Radnai Márk vezette független társulás egyre izgalmasabb kísérleteket mutat be Budapest különféle színházi tereiben. Már az is beszédes, hogy a POSZT-tal párhuzamosan rendezik meg saját minifesztiváljukat, amit élő internetes közvetítésként akár otthonról is követhetünk (a technikai bravúrok iránti érdeklődés az egyik védjegyük). A Kutyaszorítóbban, majd a Meanwhile in Kansas után idén a Droszt és a Garzonpánik bemutatókkal álltak elő, népszerűségük egyre nyilvánvalóbb. Ezekről a tendenciákról és úgy általában a fiatal alkotókról nem igazán vesznek tudomást Pécsen.

Az idei válogatás legnagyobb erénye, hogy a versenyprogram része lett egy színházi nevelési előadás, A hosszabbik út, a Kerekasztal és a Szputnyik koprodukciója, Gigor Attila rendezése. Az ilyen szimbolikus erejű gesztusokból, az új formák, hangok felé nyitást bizonyítandó, lehetne sokkal több.