A Bárkibármikorral az alkotó egy időre visszatér a politizáló színháztól a családpszichológiához. Pintér Béláék legújabb bemutatóján jártunk.

Fotó: Karip Timi

Blogunk sosem tagadta Pintér Béla munkássága iránti elfogultságát, szerzőink legjobb színházi élményei nagy részben az általa alapított társulat előadásaihoz fűződnek. Előző, Titkaink című előadásuk komoly áttörést jelentett a csapat 16 éves történetében és fontos mérföldkő a hazai politikai színház útján is, legújabb bemutatójuk, a Bárkibármikor azonban nem folytatja a Szutyokkal megkezdett, a Kaisers TV Ungarnnal folytatott és a Titkainkkal csúcsra ért közéleti ihletésű előadások sorát. Pintér inkább visszatér a családi kapcsolatokban rejlő feszültségek elemzésére, a Sütemények királynője, az Anyám orra, A démon gyermekei vagy a 42. hét vonalához.

A Bárkibármikor főhőse az ötven év körüli Árpád (Pintér Béla), aki fegyelmezetten és szeretettel viseli a terheket, amiket a sors rámért: egyetlen fiát, a paralízises Krisztiánt (Friedenthal Zoltán) egyedül neveli, felesége régen elhagyta, és ő az egyetlen támasza özvegy édesanyjának (Csákányi Eszter) is. Amikor úgy tűnik, hogy fia egy sorstársa, Rita (Roszik Hella) személyében párra talál és Árpád fellélegezhetne egy kis időre, újabb terhek szakadnak a nyakába: fia lemondja az eljegyzést, mert beleszeretett gyógytornatanárába, Natasába (Szamosi Zsófia), édesanyja pedig időzavaros amnéziába esik.

Fotó: Karip Timi

A férfiból, akinek élete évtizedeken át mások érdekeiről és az elfojtásról szólt, egyre inkább előtör a vágy, a szexuális éhség és miközben lelkiismerete és egy váratlan szerelemtől felszabaduló ösztönei egymással küzdenek, családja széthullik.

Az előadást nem a Szkéné intim terében, hanem a nagyobb Átriumban mutatták be, itt a színpad is színpadszerűbb. A minimalista díszlet csak textilleplekből és egy fotelból áll, a helyszínek változnak, a színpadtér nem.

Pintér a Bárkibármikorban ismét használja a kerettörténet technikát, a néző – akárcsak az Anyám orrának esetében – nem mindig biztos abban, hogy mi zajlik a valóságban és mi a dizájnerdrog-függő fiatal pár látomásaiban, az előadás végén pedig a cselekményből, sőt szerepükből is félig kilépve fejezik be színészek a történetet. A sztori a sztoriban technika abban is segíti Pintért, hogy bármikor megtagadhassa a nézőtől a dráma feloldásának kényelmét. Nem akar választ adni, hiszen feladatának a probléma felvetését tekinti.

Fotó: Karip Timi

Pintér ezúttal is finom eszközökkel építi fel a nagy terhekkel küzdő kisember figuráját, a nyugalomra vágyó kispolgár életstratégiájának szükségszerű bukásának történetét. Csákányi Eszter öregasszonya maga is elfojtott vágyaival, fóbiáival küzd, amelyeknek hirtelen jött amnéziája már nem tud gátat szabni. Humorosan tragikus ábrázolását nyújtja az idős kornak. Friedenthal Zoltán veszélyes faladatot kap. A paralízises fiú mozgásának utánzása könnyen válhat bántó paródiává, de ő páratlan fizikai színészettel marad meg a pontos karakterábrázolás keretein belül. Szamosi Zsófia és Roszik Hella olykor egymás szerepébe sétálnak át, miközben sajátos hangulatot teremtő beatzenével töltik meg a színpadot.

A Bárkibármikor méltó folytatása az életműnek, még ha újabb csúcspontnak nem is nevezhetjük.