Hír Interjú Kritika Riport

2014. október 16. 17:31, akarenina

A család(i) pótlék

Rég ért ennyire kellemes meglepetés színházban, pedig az Orlai Produkció idei első bemutatója nem váltja meg a világot, nem újítja meg a művészet fogalmát, és nem ad választ létünk égető kérdéseire. Csupán azt mutatta meg nekünk viccesen-könnyfakasztóan, mire képes négy nagyszülő, hogy unokáját a közelében tudja, és milyen oktondiak is vagyunk mi, unokák, ha saját sorsunkat kezünkbe vesszük. És még így is a legjobbat tesszük, amit tehetünk!

6M6A0057
Fotó: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda

„Ha menni kell, hát menni kell”; „ha meg akarod találni a saját utadat, magadnak kell kitaposnod az ösvényt”; „a családnál semmi sem fontosabb!”- ismerős szólamok, ugye? A Folyón túl Itália alaptörténete hasonló coelhói magaslatokat sugall elsőre, így nem csoda, hogy nagy adag szkepticizmussal ereszkedtünk alá a nézőtérre a Belvárosi Színházban. Az első percben nem csalódunk: „Tengo la familia”, avagy „A család az első” – süvöltik spagettit zabálva az elsőgenerációs olasz bevándorló nagyszülők, miközben unokájukat várják a szokásos vasárnapi ebédre a New Jersey-i kertvárosban. A 29 éves Nick azonban váratlan hírrel zavarja meg a bazi nagy olasz idillt: munkahelyén előléptették, és ennek következménye az, hogy a családot hátrahagyva a messzi Seattle-be költözik. A nagyszülők szívükhöz kapnak, és beáll a nagybetűs, unalomig ismert Generációs Konfliktus, aminek következményeként az öregek még vakrandit is szerveznek a saját házukba abban a reményben, hogy a fellobbanó szerelemmel a városban tartják Nicket.

Innentől nyugodtan elszabadulhatna a mediterrán virtusú, szájbarágós, Mambo Italiano-szerű pokol, de különös módon nem így lesz. (Az olasz szál és a sztereotípiák is csak kifordítva, a szereplők által idézőjelbe téve kerülnek elő később.) Feszített tempóban zajlanak az események, az élő, nagyon vicces párbeszédek (a fordítás Zöldi Gergely munkáját dicséri, a rendezés Znamenák Istvánét) pedig jelenetről jelenetre arról győznek meg minket, hogy Joe DiPietro darabja játszódhatna egy Somogy megyei kis faluban, a saját nagymamánknál, vagy a szomszéd lépcsőházban is. Üdítő az ennyire határozott, kidolgozott koncepció a karakterekről, akik tulajdonképpen roppant egyszerűek és hétköznapiak: az unoka (Szabó Kimmel Tamás) arrogáns, kissé beképzelt marketingmenedzser, aki jó szándékkal, ámde türelmetlenül és agresszíven kezeli aggódó-szerető nagyszüleit. Mint minden 29 éves felnőttnek, neki is van mit cipelnie a múlt terheiből (pszichológushoz is jár, de a tény nem sejtet komolyabb hátteret egy lazább Woody Allen-filmnél), viselkedése viszont még ennek tükrében is bántóan éretlen. „Paraszt vagy velük” – veti szemére a nagyszülők által összehozott vakrandin Caitlin (Cseh Judit), utalva arra, hogy a fiú korántsem értékeli eléggé jó dolgát.

6M6A0020
Fotó: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda

Viszont az öregek sem szentek, őket sem a puszta önzetlenség vezérli: bár egy kompromisszumokkal és viszontagságokkal teli életet tudnak maguk mögött, a „család az első” jelszava mögé bújva valójában a feleslegesség tudata ellen küzdenek, és pótcselekvésekbe menekülnek. Aida (Lázár Kati), Frank (Lukáts Andor), Nunzio (Benedek Miklós) és Emma (Szabó Éva) remek színészi játékukkal egyenként is kész tanulmányt szolgáltatnak az öregedésről; Aida megállás nélkül főz és másokat etet, Emma minden alkalomra misét szervez és papot hív, Frank pedig a közúti katasztrófák ellenére sem hajlandó lemondani a vezetésről. Míg ők hárman a mellőzöttségről, addig Nunzio az emberi méltóságról is mesél: annak érdekében, hogy visszatartsa Nicket, elővehetné az aduászt, vagyis gyorsan pusztító halálos betegségének tényét, de nem teszi. Jó fejek és emberiek az öregek, akkor mégis mi a baj velük? Mi az oka az egész generációs konfliktusnak?

Az előadás attól jó, hogy őszintén és kíméletlenül közli a választ: nem, nem a sokat hangoztatott értékrendbeli különbség és a hagyományokhoz való ragaszkodás a konfliktus forrása, hanem az, hogy az öregek baromi fárasztóak. Nem értik a fiatalokat, tulajdonképpen nem is akarják megérteni, mert így, saját meggyőződéseikkel egyszerűbb az életük (ez persze ugyanúgy igaz visszafelé is). Nick ajándékaival, az üzenetrögzítővel nem tudnak mit kezdeni, sokadjára sem értik, unokájuk mivel is foglalkozik tulajdonképpen, és azt se, hogy miért nem házasodik meg végre (akinek van idősebb rokona, az tudja, hogy milyen érzés a „miért nem keresel már valakit magadnak”-típusú kérdések kereszttüzében állni). A folyón túl Itália meg se kísérli, hogy mélyebb jelentést tulajdonítson a színpadon látottaknak, mégis felállít egy diagnózist. Mit tudunk meg magunkról mi, fiatalok, miközben magunkra ismerünk a türelmét végképp elveszített, őrjöngő Nickben? Hogy pont azokkal nem vagyunk megértőek, akik a legközelebb állnak hozzánk, és akiknek életük végéhez közelítve különös jelentőséget nyernek számunkra még oly maguktól értetődő dolgok. Ha az előadásnak van egy (nem szándékolt) tanulsága, akkor az ez: ha szeretjük családtagjainkat, akkor hagyjuk, hogy szeressenek minket a maguk módján, és se többet, se kevesebbet nem várunk tőlük.

6M6A0050
Fotó: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda

A darab tehát teljesen átlagos családi igazságokról beszél szerethetően, elnézően és viccesen, anélkül, hogy feltalálná a spanyolviaszt. Lám, a közhelyekről is lehet pontosan és szépen szólni. A hiteles színészi játék mellett a produkció másik nagy erénye a kitűnő arányérzék, amellyel Znamenák keveri a szívmelengető és a fájóan realista elemeket. Érthetetlen azonban, hogy a darabot a színlapon miért nevezik „vérbő komédiának”, hiszen számos eleme, köztük a befejezés is szívszaggatóan valóságos. Utóbbi élményétől nagy bűn lenne bárkit is megfosztanunk, ezért nem is részletezzük tovább – az Orlai Produkció teljesítette küldetését, és aki szereti, ha egyik szeme sír, a másik nevet, és különös örömet szerez neki, ha magára ismer, annak feltétlen ajánljuk. Akár a nagyival közösen!

szabó éva lázár kati szabó kimmel tamás orlai benedek miklós belvárosi színház lukács andor

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr376785581

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása