A Mohácsi fivérek előadása az Örkény Színházban kegyetlenül arcul csapja a nézőt. Diskurzust generál, véleményeket ütköztet, gondolkodásra késztet. Meg kell nézni, fontos előadás.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

Már a nemzetis Velencei kalmár átdolgozásban is húsbavágóan őszintén nyúltak a témához: hogyan tud együtt élni zsidó és nem zsidó, honnan gyökerezhet a zsidók elleni gyűlölet, és ha az élet mégis úgy hozza, hogyan fordulhat meg a két oldal egymásról alkotott véleménye.

Az e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY viszont egészen más. Kamenyec-Podolszkij. Nem lehet mellébeszélni. Tények vannak: 1941-ben mintegy húszezer zsidót telepített ki a magyar kormány, gyűjtőtáborokba szállították, majd Galíciába és Ukrajnába deportálták őket. Kamenyec-Podolszkban három napig tartott a zsidók folyamatos legyilkolása az SS tagjai által.

Az előadás legalább annyira kíméletlen, mint az előbb felsorolt tények: a kicsit könnyedebb, fesztelenebb jeleneteket követik a brutálisabbnál-brutálisabb rémtettek. Három szálon fut a történelem bemutatása: az egyik a Hamvaskürti család sorsának alakulása, a másik Horthy és a magyar kormányzat felelőssége és szerepe, valamint egy fotográfus dilemmája. Ezek közé ékelődnek az elhurcoltak tragédiái. A darab mozaikszerűen építkezik és a végére áll össze kerek egésszé.

Fotó: Karip Timi

A színészek kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanak, az egyetemi hallgatók és vendégművészek szépen illeszkednek az Örkény Színház társulatába. Különösen jó viszontlátni Kocsis Pált, aki - Némedi Árpád mellett - Mohácsiék kaposvári korszakának egyik emblematikus szereplője (Megbombáztuk Kaposvárt, Csak egy szög, A falu rossza, 56/06).

Az öttagú zenekar (Kovács Márton, Zságer-Varga Ákos, Rozs Tamás, Gyulai Csaba, Szabó Zoltán) végigkíséri a jeleneteket, s zenéjükkel adják meg azok sodrását, drámaiságát. A zenekar tagjai aktív szereplőként nem kapcsolódnak be, csöndes szemlélőkként vannak jelen.

A Hamvaskürti (eredetileg Klein) családnak már az elején azzal kell szembesülnie, hogy fiúk (Patkós Márton e.h.) egy Nyilas-lányba (Varga Lili e.h.) szerelmes és megkéri a kezét. Abszurd szituáció, Debreczeny Csaba és Kerekes Éva szülőkként visszafojtva aggódnak a fiúért, aki annyira szereti a lányt, hogy eltitkolja előle zsidó származásukat. Kerekes Éva tekintete megértő, Debreczeny Csaba szeme viszont lángol, de hát szerelmes a gyerek, és amúgy sincs semmi baj, a hírek különben is csak rémhírek. Varga Lili elszánt Nyilasként lép be a zsidó család szobájába, és egyből megszereti őket, abban a tudatban lévén, hogy nem zsidók. Amikor azonban kiderül az igazság, remegve ugyan, de széttépi a család életét megmenthető papírokat – ahogy azt elkötelezett magyar honfitársai elvárják. Ekkor szembesül vele, mennyire elvakult volt eddig, de már késő. Varga Lili nemcsak külsőleg változik meg, hanem belülről is megtörik, összeomlik. Elkíséri vőlegényét, és családját egészen az út végéig – előbb azonban még megmenti a fiú apja életét a saját iratával, hogy legalább ő el tudja mondani az utókornak, mi történt.

Fotó: Karip Timi

A zsidó deportálás ötletének kitalálását a Mohácsi testvérek komédiába hajló módon mutatják be. Gálffi László és Kocsis Pál váltják egymást, hol az egyik a belügyminiszter, a másik a kormányzó, hol pedig fordítva. Álom az álomban: ki álmodik kit? Ki álmodja meg a „nagy tervet”? És vajon ki hajtja végre? Az álomban hirtelen felbukkan a bibliai három király, Gáspár, Menyhért, Boldizsár (Vajda Milán, Bíró Kriszta, Gyabronka József), akik megpróbálják ajándékaikkal lekenyerezni Horthy-t, kialkudni, hogy a zsidókat inkább Palesztinába vigyék. Azután megjelenik Attila, a nagy Hun szelleme, akit maga a Führer követ - Némedi Árpád könnyed virtuozitással jeleníti meg mindkettőt. Gegnek tűnik, vagy jóféle komédiának, dinamikus magyar zenével, tánccal, kórussal. Az előadás egészébe illeszkedve utólag inkább mégis hátborzongató és szomorú.

Remekül eltalált metafora, ahogy Horthy felveszi a hatalmas kabátot, ám az túl nagy, visszahúzza őt – egyenesen a tömegsírba. Az előadás nem bonyolódik homályos utalásokba, nem vonatkoztat el, szigorúan tényszerűen (kicsit néha szájbarágósan) visz végig minket a múltbéli eseményeken.

Tempójából nem veszít, a hangulat egyre feszültebbé és komorabbá válik. Keserű benne minden humor. Az egyik jelenetben Epres Attila idegenvezetőként mutatja be az áldozatokat és a végrehajtókat, még taps is jár mindkét oldalnak a helytállásért. Ebbe a furcsa humorba keveredik egy áldozat kérése, hogy örökítsék meg halálát, úgy, ahogy korábban születését is. A golyózáporba áll a fotográfus is és még pár társa, hogy átérezzék, milyen is egy ilyen mészárlás. Egy ilyen jelenet láttán nehéz szavakat találni, nehezen fut az ujjak alatt a klaviatúra. Megdöbbentő? Szégyenletes? Torokszorító? Nincsen rá megfelelő jelző. Ahogy arra sem, amikor egy kisgyermekes családot lőnek tömegsírba a katonák, de előtte még azon vitatkoznak, ki legyen az első áldozat, és ki végezzen velük.

Fotó: Karip Timi

Kocsis Pál fotográfusa szárazon panaszkodik cimboráival közös ivászat közben, mennyire nem hagyják őt dolgozni a katonák, mert túl gyorsan mészárolják halomra az áldozatokat. Így folyton lemarad a pillanatról. Ukrán szeretőjét, akit Kerekes Viktória alakít finom nőiességgel, összes társa irigyli, a végén azonban neki sem kegyelmeznek. Kerekes Viktória rezignált belenyugvással veszi tudomásul sorsát, Kocsis tétovázik, de még halála előtt is fényképezőgép elé állítja a nőt. Vajon ezúttal sikerül elkapni a pillanatot?

Mohácsi János fináléjában Némedi Árpád őrült magyar táncba kezd, a zenekar egyre gyorsabb tempót diktál, az összes lélek eltűnik, miközben a lábát csapkodó Némedi egyedül marad és fanatikusan ropja a színpadon – óhatatlanul a múltból a jelenbe zuhanunk át. Ennek ellenére az előadás nem akar mindenáron aktualizálni, ahogy tette azt Mohácsi eddig sok munkájában.

A SZÁMODRA HELY szembesítés. Kimondja az eddig kimondatlant: mindez megtörtént. Velünk történt. Beszélnünk kell róla, őszintén, tabuk nélkül. Meg kell ismernünk múltunkat, és egymást. A továbblépés csak ezután következhet.