A hagyományos és mozgásszínház között lavírozik Horváth Csaba Oresztésze a Radnótiban. Aki ismerkedni akar a fizikai színházzal, annak nem fog csalódást okozni, aki viszont ennél merészebb lépést várt, hiányérzettel távozik.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

Az előadás első fél órájában magam is elbizonytalanodtam, biztosan Horváth Csaba rendezésre ültem-e be. Ugyanis az történik az első félórában, hogy nem történik semmi. Aki gyakori színházlátogató, nyilván látta már valamilyen feldolgozásban Euripidész Oresztész című művét, de minimum olvasta, tehát tudja, hogy egy hatalmas elbeszélés az egész. Ezért már az elején nagyon várja, hogy robbanjon a rendezés, különben nem fog mást látni, csak azt, hogy a szereplők elregélik az eddig történt eseményeket. És ez sajnos Horváth Csabánál teljesen megoldatlan maradt, Martinovics Dorina Élektrájának erősen kellene kezdenie, mégsem tudja igazán lekötni a figyelmet. Némi vigasz az Argoszi asszonyok karának megjelenése (Andruskó Marcella, Blaskó Borbála, Petrik Andrea) és a Karvezető (Csomós Mari), tele vannak humorral és iróniával, mégsem engedi el őket a rendezés, mintha folyton várna valamire, várakoztatja a nézőt. Szávai Viktória libben be csodálatos ruhában Helenéként, mintha a kifutóról érkezett volna. A beszédes jelmezekért Benedek Marit illeti dicséret.

Szávai pökhendi és röviden válaszolgat, flegmázik vagy éppen teljesen hidegen hagyják a körülötte lévő emberek. Tökéletesen illik hozzá Karsai György és Térey János szikár, mai fordítása. Gazsó György Meneláosza öltönyös úriember, már fellépése is sugallja, hogy sem Oresztész, sem Élektra nem bízhat benne. Bálint András (Tündareósz) mindent megtesz, hogy ne hagyományos színészi eszközökkel éljen, nem sikerül Neki, de erre a rövid jelenetre tulajdonképpen elviselhető, mert azt érezzük, maga a rendező sem tudta, merre kellene menni: hagyományos színház felé vagy a mozgásszínház, kicsit alternatív vonal felé. A színészek megmozgatása néhol egészen jól működik, néhol pedig teljesen erejét veszti, izzadságszagú és erőltetett lesz.

Fotó: Karip Timi

Adorjáni Bálint (Püladész) felbukkanásával azonban megtörténik a teljesen váratlan: az előadás működni kezd. Rétfalvi Tamás Oresztészként magára talál, anyámasszony katonájából határozott férfi lesz, aki miután megtudja, hogy halálra ítélték az argosziak, nem adja olyan könnyen az életét, szemei vérben forognak, izmai megfeszülnek. Martinovics Dorina még ekkor sem tud kilépni a szépelgő Élektra karakteréből, sokkal vadabbnak, bosszúszomjasabbnak kellene lennie, „férfias léleknek”, ahogy a műben is elhangzik, Martinovicsban ennek a szikráját sem látni, inkább egy folyton aggódó, zaklatott lányt mutat.

Szávai Viktória Helenéjét eközben a „bűnös palotában” Horkay Barnabás kísérti meg, aki nemcsak fizikai határait feszegeti a magasban, a vasrudakon végigkúszva-mászva, hanem tökéletesen visszaadja a férfierotikát, amitől Helené vágyaktól zokogó éneklésbe kezd - Szávai keserves visításig fokozza.

Miután a három fiatal a Hírnöktől (Schneider Zoltán érzékeny és alázatos cameója) megtudja, hogy Meneláosz ellenük szavazott, elhatározza, bosszút állnak rajta, mégpedig úgy, hogy meg akarják ölni Helenét és elfogni lányát, Hermionét. Itt végre Horváth Csaba teret ad a Karnak is, a Phrügiai szerepében Nagy Norbert dinamikus, heves mozgással és izgatott beszédtempóval adja elő, mi történik éppen a palotában, elbeszélését a Kar illusztrálja vasrudakon a magasban eljátszva. Prózai színészektől ilyesfajta mozgás és koreográfia végrehajtása semmiképpen sem megszokott, jelen esetben viszont teljesen működőképes. Humoros, ironikus, igazi nagybetűs színház Nagy Norbert és a radnótisok bravúros összjátéka. Horváth Csaba jól döntött, hogy a „fizikaisok” (fizikai színházi koreográfus-rendező szak a Színműn) frissen végzettjei is szerepet kaptak az Oresztészben, nélkülük aligha lett volna az előadásból valami.

Fotó: Karip Timi

Az események felfokozott káoszába csöppen bele Apollón (Horkay Barnabás), szó szerint, hiszen egy hevederben ereszkedik a tér fölé laza könnyedséggel, és köteleken függeszkedve áll tótágast, bukfencezik a légben. Horkay Barnabás nemcsak a légben laza, de Apollónként meg is mondja (magától értetődően), ki kihez megy hozzá, és kinek hol kell felelnie majd bűnéért a közeljövőben. Kétségkívül a legüdítőbb jelenség a levegőben bukdácsoló, ringatózó, egyszóval mindenféle szempontból cool Apollón.

Döntéseit nem övezi túlzott lelkesedés, Élektra nem örül újdonsült férjjelöltjének, Püladésznek, és Hermioné sem csattan ki az örömtől, hogy elrablója, Oresztész lesz a párja. Hermionét Móga Piroska e.h. játssza el kislányosan szendén, ötletes és feldobja az előadás hangulatát hegedűjátéka, a hegedű mint kellék mégsem kap indokolt funkciót a darabban.

Fotó: Karip Timi

A végére megtalálja formanyelvét az előadás, amiben a társulat sehogysem tud megfelelően közreműködni. Adorjáni Bálint kishíján főszereplővé avanzsálja magát, a többi prózai színész küzd a mozgástechnikával, és Khell Zsolt rideg, minimalista díszletével, amin kapaszkodni, gebeszkedni nem kis feladat. Itt bizony nem lélektani dráma van nagyjelenetekkel, hanem stilizált színház, rengeteg mozgással. És amíg a társulat próbálja felvenni a tempót, Horkay Barnabás elviszi a tejfölt.