Tavasszal jár le a mandátuma a Magyar Színházi Társaság élén, Csizmadia Tibor nem folytatja. A POSZT átalakításáról, az előadóművészeti-törvényről, és a szakma helyzetéről, érdekérvényesítő képességéről beszélgettünk.

Idén lesz 15 éves a Pécsi Országos Színházi Találkozó. Ott tart most a fesztivál, ahogy a kezdetekkor elképzelték?

Fotó:Poszt

Nyilván minden fesztivál után mérleget kell vonni, és egyes szakaszok után az értékelés különösen fontos. Három éve komoly változást jelentett, hogy a Magyar Teátrumi Társaság is tulajdonos lett a POSZT Kft.-ben, és azóta közösen szervezzük a fesztiválokat. Minden ősszel elkezdjük a következő évi POSZT előkészítését, és ilyenkor leülünk megbeszélni, hogy mi az, ami jól működik, sikeres, és mi az, amin javítani kellene. Most is volt egy ilyen megbeszélésünk a teátrumosokkal. Itt persze szó esik mindenről, az anyagiakról is.

Minden évben kérdéses, hogy a fesztivál megkapja- e a kért támogatást, és ha igen, mikor.

Valóban mindig az jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy későn tudjuk meg, hogy a központi költségvetés mennyivel támogatja a fesztivált. A város viszonylag hamar rögzíti a rá eső összeget a következő évre vonatkozó költségvetési rendeletében. A megállapodás értelmében a minisztérium ugyanennyit tesz hozzá, de ez végül mindig több részletben érkezik. Előfordul, hogy a Nemzeti Kulturális Alap költségvetéséből finanszírozzák egy részét; van, hogy más szervezeten keresztül ítélnek meg támogatást. Valahogyan mindig összeáll a költségvetés, de a szakmai munkát jelentősen megnehezíti, ha az utolsó pillanatban derül ki, pontosan mennyi pénz lesz rá. Ezt nem is kell magyarázni: csak úgy tudunk tervezni, produkciókban, előadásokban, OFF-programokban gondolkodni, ha ismerjük a rendelkezésünkre álló keretet.

A jövő évit már ismerik?

Annyit tudunk, hogy Pécs városa – a korábbi évekhez hasonlóan – 75 millió forinttal számol. Számunkra idén is az jelenti a legfőbb feladatot, hogy mihamarabb rögzítsük a minisztériummal a központi támogatás összegét.

Ennyi idő után ez miért nem működik automatikusan?

Szerintem ma Magyarországon egyetlen fesztivál sem dicsekedhet azzal, hogy biztos költségvetési alapokon áll. Úgy képzelem, minden fesztivál előkészítésének van egy szakasza, amikor a szervezők görcsbe rándult gyomorral várják, hogy a szóban megígért összegek megérkezzenek, vagy legalább legyen róla kötelezettségvállalás. A magyar jogszabályok egyébként büntetik a fedezet nélküli kötelezettségvállalást, de nem hiszem, hogy kulturális területen előfordult volna, hogy bárki efféle papírt jogi úton tudott volna érvényesíteni.

Térjünk vissza a fesztiválra. Mit gondol, jól működik?

Minden évben az a cél, hogy a válogatók szerinti legjobb előadások jelenjenek meg a POSZT-on. Ez – vitákat kiváltva ugyan -, de rendszerint teljesül. Fontos kérdés emellett, hogy ezek az előadások valóban metszetét adják-e a magyar színház aktuális helyzetének, állapotának, az alkotókat leginkább foglalkoztató felvetéseknek, vagy megnyilatkozási formáknak. Hiszen ez is cél lenne:pillanatfelvételt készíteni a magyar színház állapotáról.

Amennyiben a válogatók döntenek a programról, lehet egyáltalán efféle kitételeket szabni?

Ők minden évben az általuk legjobbnak tartott előadások listáját állítják össze. Bár rendre szárnyra kapnak pletykák arra vonatkozóan, hogy a háttérben manipulálják őket, és mindenféle gonosz emberek fülbe súgása alapján döntenek, ez nyilván butaság. A válogatók független emberek, vállalják a döntéseiket, és ennek felelőssége is az övék.

Bevált ez a rendszer, hogy ketten válogatnak?

Minden válogatói felállásnak van előnye és hátránya. A kétfős rendszer legnagyobb hibája szerintem, hogy megoszlik a felelősség, és átlagolódik az ízlés.Amikor egy személy válogatott, akkor a felelősség egyértelműen az övé volt, ellenben végtelenül szubjektív volt a végeredmény. Elhangzottak olyan javaslatok is, hogy ez egy állandó kuratórium feladata legyen, mert úgy nem fordulhatna elő, hogy egy válogató rácsodálkozik olyan tendenciákra, amelyek közismerten régóta jelen voltak a magyar színházi életben. Egyelőre azonban nem tudtunk ennél jobbat kitalálni.

Ha jól értem, ez kompromisszumos megoldásként született a Teátrumi Társasággal. Egy embert jelölnek ők, egyet a Színházi Társaság.

Így is lehet fogalmazni, de alapvetően igyekszünk mindig olyan személyeket jelölni, akiket a másik társaság is elfogad, vagy legalábbis tudomásul vesz. Erről is egyeztetünk, tulajdonképpen egy alkufolyamat végeredménye a két név. De azt kell mondjam, az elmúlt három évben – bár nyilván minden válogatóra rá lehet húzni valamilyen elfogultságot – mindig sikerült megállapodnunk.

Milyen az együttműködés a Teátrumi Társasággal?

Folyamatosan egyeztetünk, hiszen – ha úgy tetszik – együttműködésre vagyunk kényszerítve.

Mennyire érezhető ez a fesztiválon?

Többen úgy látják, hogy a fesztivál hibái ennek az együttműködésnek a hibáiból adódnak. De szerintem ez sokszor nem igaz.

Rengeteg vita volt-van a szakmai beszélgetések körül. Miként és kinek kell egy-egy előadásról szólnia, és ebben például jelentősen eltértek az álláspontok.

A szakmai beszélgetések megújításának kérdését valóban a Teátrumi Társaság vetette fel. Az ő „belépésükkor” merült fel annak a lehetősége, hogy maguk a színházak is hívhassanak a beszélgetésre opponenst. Ezzel egyébként sok társulat nem élt.

Ön szerint ez működik?

Nem működik. De be kell valljam: bizonyos értelemben tanácstalan vagyok ebben. Azt gondolom: kellenek olyan szakmabeliek, akik elmondják a véleményüket a versenyprogramban látott előadásokról, szükség van efféle diskurzusra, ugyanakkor minden apróság fontos: például a szóhasználat, a válogató véleménye, hozzászólása. Nagyon sok az érzékenység, és – kiderült –, hogy ezekre jobban kell ügyelni.

De születhetnek jó beszélgetések egy előadásról úgy, hogy közben mindenki elsősorban a másik lelkére, érzékenységére ügyel?

Ez összetett dolog. A két háború között született egy jelenet, amely arról szól, hogy a kétszemélyes öltözőbe előadás után bemegy egy kolléga gratulálni az egyik színésznek. Nem győzi dicsérni, majd amikor kimegy, a felmagasztalt színész odafordul a másikhoz: „Te, ennek vajon tetszett, amit csináltam?”. Szóval itt olyan érzékenységről van szó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ugyanakkor nem lehet figyelembe venni sem. Egyszerűen nem lehet olyat mondani, amin ne lehetne megsértődni, ez sok esetben alkati dolog.Szerintem a legjobb beszélgetés alapja, hogy a résztvevők nem elsősorban az egyéni benyomásaikat sorolják, hanem egy gondolatmenet mentén minél mélyebben próbálják meg elemezni a látottakat.

A tavalyi évben indítottak egy színházi neveléssel foglalkozó beszélgetéssorozatot. Ezt érdemes továbbvinni?

Igen, mindenképpen, de távolabbról kezdeném. Az egyik előkészítő megbeszélésen felmerült, hogy érdemes lenne a POSZT-nak minden évben egy-egy kiemelt téma köré csoportosított, speciális profilt találni. Nyilván a versenyprogramban ezt kevésbé lehet megvalósítani, inkább az OFF-programban jelenhetne meg. Az esetleges témák keresése kapcsán pedig megpróbáltuk összeszedni, hogy mi foglalkoztatja ma a művészeket, milyen fontos tendenciák látszanak. Az egyik ilyen egyértelműen fontos szegmens a színházi nevelés, és ezért gondoltuk úgy tavaly, hogy érdemes lenne ennek minden nap egy vagy több programot szentelni. Ez olyan sikeres volt, hogy feltétlenül meg kell tartani, de jövőre nem ez áll majd a fókuszban. Most úgy tűnik: a színházi háttérszakmák bemutatása, népszerűsítése lehet a jövő évi fesztivál középpontjában.

Ősszel, a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett színházi konferencián Veszprémben a legfontosabb kérdések között szerepelt a színházi háttérszakmák utánpótlásának ügye. Ez megoldatlan kérdés, ha jól értem.

Valóban, és a színházak számára égetően fontos, hogy történjen valami előrelépés ez ügyben, hiszen ez olykor már az előadásokon is meglátszik. Ha például nincs egy jó főszabász a színházban, akkor többször a tervező kényszerül ebbe a szerepbe, és nyilván neki nem ez a feladata.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem mennyire sáros ebben? Vagy ez nem pusztán a képzés hiányából adódik?

Szerintem az egyetem nem sáros ebben, ugyanakkor érzi ennek a felelősségét: éppen ezért idén számos új felnőttképzést készít elő, amelyeknek egy része erről szól. Tehát az egyetem odafigyel erre. Szükség van ezekre a képzésekre, dolgozunk ezen, azonban az akkreditációs folyamat hosszas előkészítést igényel.

Mindig felmerül, hogy a Pécsen élőket, a nem szakmabelieket mennyire kell vagy lehet bevonni a fesztivál eseményeibe.

Mindenképpen nyitottabbá kell tenni a fesztivált a város lakói és az odalátogató nézők számára, ebben egyetért a két társaság. Szeretnénk, hogy a POSZT az ott élők számára is igazi ünnep legyen; és azok is sok örömet, érdekességet találjanak benne, akik a szakmán kívülről érkeznek. Keressük azokat a megjelenési formákat, amelyek az utca embere számára is magától értetődőek, izgalmasak. A város egyébként magáénak érzi a fesztivált, ezt – ha prózaian akarok fogalmazni - minden évben le tudjuk mérni az anyagi támogatás mértékén is.

Az OFF-program miként áll össze?

A legnagyobb gátat ezeknek a programoknak mindig a pénz szabja. Ha több a támogatás, akkor nem viszi el az összeg nagyobbik részét a versenyprogram lebonyolítása. Az OFF-programnak mindig csak a megmaradt pénz jut. Máté Péter ezeknek a programoknak a főszervezője, ő lényegében a lebonyolításért felel, tehát nem ő a válogató. Ilyen értelemben ennek nincs válogatója. Az OFF sok mini fesztiválból áll össze: a dramaturgok Nyílt Fóruma, a tervezők kiállításai, a nemzetiségi színházak előadásai, az egyetemisták vizsgaprodukciói. Sokat egyeztet erről is a két társaság, hiszen a szűkös költségvetés miatt mindig az a kérdés, hogyha valami bekerül, az mit szorít ki.

Hét éve elnöke a Magyar Színházi Társaságnak. Hogy érzi, mekkora a szervezet érdekérvényesítő ereje?

Amikor ez volt az egyetlen társaság, akkor magától értetődő volt, hogy a szakmát képviselte a fenntartó, vagy a törvényhozó felé. Amióta kettő, illetve több szervezet létezik- hiszen a függetleneknek vagy a bábművészeknek is van sajátjuk -, azóta a helyzet megváltozott. A színházi társaság megtartotta ernyőszervezet jellegét, a szakmai egyeztetésekben megkerülhetetlen, de a döntésekkor nagyon sokszor nem mi vagyunk jelen.

Hanem a Teátrumi Társaság?

Vagy pedig egy-egy személy, akinek a véleményére a döntéshozók adnak. Ez sokszor nem is jelent egy egész szervezetet. Például az előadó-művészeti törvény benyújtását hosszas egyeztetések előzték meg, a Parlament elé mégsem az általunk is ismert, megvitatott formában került.

De ha megszólalnak, levelet írnak, azért visszajeleznek, kérdeznek?

A politikának nem fontos a szakma véleménye. Ennek ellenére nekünk véleményt kell nyilvánítani már csak a saját lelkiismeretünk miatt is. Még akkor is, ha sokszor már egy-egy levél megírásakor érezzük, hogy kicsi lesz a hatása, vagy nem éri el a célját. De azt gondolom, hogy nem lehet szó nélkül tudomásul venni szakmailag rossz döntéseket. Emiatt a Színházi Társaság sokszor kerül a másik oldalra, mégsem tehetünk mást: szólni kell. Ugyanakkor minden egyeztetett, kiérlelt döntést, jó megmozdulást támogatni kell. Például a Veszprémbe szervezett konferencia ilyen volt.

Van folytatása?

Egyelőre nem tudjuk, hogy az ott elhangzottak miként csapódnak le döntésekben, jogszabály-módosításokban, finanszírozási kérdésekben, mégis fontos volt újra felvetni ezeket a kérdéseket, és beszélni a problémákról. Most ott tartunk, hogy várjuk a javaslatok összegzését, és a további feladatok megvitatását. A konferencia főszervezőjétől, Oberfrank Páltól várjuk a folytatást.

Vidnyánszky Attila arról beszélt, hogy tavasszal már az Országgyűlés elé kerülhet az előadó-művészeti törvény konszenzusos módosítása. Ez reális?

Attól függ, hogy milyen mélységig tudjuk módosítani. Egyelőre rengeteg felvetés van, de konkrétumok nincsenek. A Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanácsnak másfél évvel ezelőtt alakult egy munkacsoportja, ami a törvény módosításával kapcsolatos javaslatokkal foglalkozott, és ebben a Színházi Társaság – más szervezetekkel együtt - tevékenyen részt vett: pontról pontra átnéztük a jogszabályt. Ez a munka a választásokra várva megtorpant. Mi készen állunk arra, hogy ezt újra elővegyük, és alaposan újratárgyaljuk, de ilyen részletes egyeztetés még nem volt.

Ön szerint milyen mérvű módosításra lenne szükség?

A preambulumtól kezdve szinte minden részben akad olyan, amit a gyakorlat felülír, és ezért változtatni kellene.

A finanszírozás rendszere megfelelő?

Korábban hat finanszírozási kategória létezett, ebből lett a módosított törvényben három. Én úgy látom, hogy a kiemelt, nemzeti kategóriába tartozó intézmények finanszírozása rendben van, de a rendelkezésükre álló keretet bővíteni kellene. Persze nem a harmadik kategória, a függetlenek rovására. Szerintem nekik sokkal erősebb önrendelkezésre lenne szükségük: ők ismerik ezt a terepet, megfelelően tudnak dönteni az anyagi kérdésekben is. A másik dolog az előadó-művészeti bizottság jogköre. A bizottság felkér embereket szakmai pályázatok elbírálására. Ezekben a szakértőkben elvileg megbízik, mégis – miután leteszik a döntést az asztalra –többször előfordult, hogy a bizottság utólag belenyúlt. Ezt a jogkörét, lehetőségét elvenném a testületnek. Ezen kívül Veszprémben is fontos kérdésként merült fel az életpályamodell megfogalmazása, bevezetése. Egy színházi embernek, aki leél negyven évet a szakmában – rendezőként, dramaturgként, színészként - , és letett valamit az asztalra, annak kell, hogy legyen joga, lehetősége tisztességes feltételek mellett visszavonulni. Folyamatos a vita a szakmában a Tao (Társasági Adó – a szerk.) körül. Pontosan definiálni kellene, hogy mi a szerepe a színházi Tao-nak, az erre vonatkozó szabályozást pedig módosítani, az ellenőrzést szigorítani kellene. Több olyan intézmény van, amelynek létkérdés a Tao, a függetlenek nagy része enélkül már régen meghalt volna. De mondom: pontos terveink – és ezek egy része már egyeztetett javaslat – vannak arra, hogy miként kellene módosítani a törvényt. A választás évében azonban ez szinte teljesen lehetetlen volt, minden törvényhozó másra figyelt. Ha Vidnyánszky Attila most azt mondja: tavasszal a javaslat bekerülhet az Országgyűlés elé, akkor itt a lehetőség, újra neki kell látni a munkának. A Magyar Színházi Társaság fel van készülve erre.

Tavasszal jár le a mandátuma a társaság élén. Indul újra?

Nem. Ezt már az elnökségnek is bejelentettem. Úgy gondolom, hogy időről időre újítani kell, ezen kívül nekem most más feladataim vannak. Komoly kihívás számomra az egyetem Színházművészeti Intézetének vezetése, ami azon túl, hogy végtelenül megtisztelő feladat, rengeteg adminisztratív munkával jár, és a kettőt nehéz összeegyeztetni.

Van, aki átvegye?

Az új elnök megválasztása a tavaszi közgyűlés feladata lesz, de kell, hogy legyen.