A Játékszínben magukat nőnek kiadó fejhangon üvöltő férfiak rohangálnak a színpadon. Ütődött alakok, banálisan kiszámítható szerelmi szál és számos más nem sok jót ígérő tényező ellenére bevalljuk: jól éreztük magunkat.
El kell mondanunk, nem vagyunk a hangosan kiabálós, lábdobogós, ajtócsapkodós komédiák feltétlen hívei, sőt szívesen elkerüljük az ilyesmit. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, nem is burkolózunk értelmiségi ködbe, nyitottságunk a populáris műfajok irányában megkérdőjelezhetetlen. Mondjuk úgy, nem minden prekoncepció nélkül indultunk el a Primadonnák című Ken Ludwig bohózat bemutatójára a Játékszínbe.
A nyáron némileg felfrissített színház hol jobban, hol kevésbé jól igyekszik pótolni a Madách Kamara és a Budapesti Kamaraszínház által hagyott űrt és tárja szélesre a kaput a publikum azon része előtt, akik kacagni járnak színházba. Németh Kristóf igazgató ezúttal nem kísérletezett: Szirtes Tamásra, a Madách Színház igazgató-főrendezőjére bízta a darabot, aki jórészt saját színészeinek szánt feladatot. És bár a Primadonnákra nem váltanánk újabb jegyet, prekoncepciónk az előadás végére szertefoszlott, és nem fájdalomdíjként ültünk be a közeli indiai étterembe, hanem az estét megkoronázandó.
A Primadonnák némi Van, aki forrón szereti utánérzéssel arról szól, hogy két sikertelen színész, Leo (Nagy Sándor) és Jack (Szente Vajk) ráunva a nélkülözésre, szemet vet egy vagyonos öregasszony, Florence néni (Zsurzs Kati) örökségére, ám ahhoz, hogy megszerezhessék azt, rég nem látott unokahúgainak kell kiadniuk magukat. Florence néni valódi unokahúgának, Lindának (Lévay Viktória) férje, az anyagias lelkész Duncannek (Németh Kristóf), azonban kezdettől fogva gyanús a semmiből feltűnő két furcsa fehérnép. Az amerikai komédiában tehát nőnek öltözött férfiaké a főszerep, a pénz mellett pedig a másik örök téma, a szerelem rúg még erősen labdába a színpadon. A szerző virtuóz ötlete, hogy a Primadonnák voltaképpen többszörösen is darab a darabban, hiszen a karaktereket a Vízkeresztből kölcsönzi, majd a végén zanzásítva el is játszatja velük. Hommage a Shakespeare.
Az előadást az eltúlzott megoldásokat még éppen elkerülő rendezés teszi fogyaszthatóvá, valamint a szerepeikben remekelő színészek. A lírai musicalszerepektől a komédiák felé tartó Nagy Sándor színpadi humorból már bizonyított, eszközei – bár itt-ott kissé túlnövik a Játékszín zsebkendőnyi színpadát – ezúttal is működnek: a hősszerelmes szerepkört egy szeretni valóan simlis csepűrágó karakterével tölti meg. Szente Vajk szerepe szerint a másodhegedűs a duóban, azonban finom gesztusaival, remek arcjátékával és pontos poénérzékével az előadás talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja.
A sürgő-forgó gyorsöltözésekkel, félreértésekkel és átverésekkel teli komédiában remek karaktermegoldásokat nyújt a külsejében a Hazárd megye lordjainak Hogg főnökére hajazó orvos szerepében Gálvölgyi János és a kissé ütődött fiát megformáló Csonka András.
Az egyház embere az őrületen kívül álló karakter. Fafejű, smucig alak, akinek az isten pénze nem elég. Németh Kristóf nem választ a bohózat eszköztárából, mégis vagy talán éppen ezért, jó nézni a játékát. A korral egyre jobb színésszé érő direktor talán saját színházán kívül tudna többet mutatni abból, amit tud.
Rózsa István egy helyszínes, egyszínű díszlete faltól falig kitölti a Játékszín terét. Az este pedig lassan megtelik a jó szórakozáshoz szükséges nevetésmennyiséggel, az alpáriság határa pedig eléretik, de át nem lépetik. A Primadonnák egyszer nézős kategória, de annyi azért van benne.
Friss a comment.com-on