Évek óta divat a rendszerváltás óta felnőtt első nemzedék, az úgynevezett Y generáció problémáit fejtegetni, egyszerre szidni őket és rajongani értük, lesni minden kívánságukat, és szorongani, hogy felforgatják a régi rendet. A Trafó most úgy gondolta, hogy ha valóban kíváncsiak vagyunk, mire képesek, engedjük szóhoz jutni őket, azaz gründolt nekik egy szerteágazó összművészeti fesztivált, megtöltötte velük a januári műsorfüzetet, mi pedig örömmel mentünk és vettünk részt két színházi eseményen.

Fotó: Dusa Gábor

Mi érdekli a mai fiatalokat? Mi motiválja őket? Miért nem szeretnek dolgozni? Miért lustálkodnak egész nap otthon? Miért isznak annyit? Miért nem olvasnak? Mitől depressziósak, és mitől olyan nagy a szájuk? Mire fogják így vinni? Mire várnak ölbe tett kézzel, és mégis hova rohannak folyton? Kinek a hibája, hogy ilyenek lettek? Milyen elképzeléseik vannak a jövőről, és vállalnak-e felelősséget érte? Mikor nőnek fel végre? Sokszor ismételt értetlenkedés, buta fejcsóválás. Nos, Boross Martin és Fekete Ádám rendezései lazán kikerülik azt a csapdahelyzetet, hogy dühös kiáltványokban utasítsák vissza a gyakran lekezelő megszólítást, ugyanakkor mernek kérdésre kérdéssel felelni, és nem ijednek meg az önkritikától sem, miközben megnyugtatnak, hogy nem kell feltétlenül Lena Dunham csajos univerzumában élnie annak, aki 30 alatt alkot. Mindketten saját belső kottájuk szerint fogalmaznak és egyedül az bennük a közös, hogy kíváncsibban fordulnak a közönség felé (felénk), mint amihez hozzá vagyunk szokva.

Így váljon valóra

 A STEREO Akt tulajdonképpen Boross Martin produceri segítséggel (Rácz Anikó) megvalósított akcióit fogja egybe. Korábban beköltöztek a Rumbach utcai zsinagógába, kivonultak a Placcc-ra, valamint életre keltették a Jurányi Házat. Ehhez képest szolid vállalásnak tűnt, hogy a Trafóba mennek rendetlenkedni, a témaválasztás is mintha kevesebb kockázatot rejtene, de legalább sokakat érdekel: Kinek milyen vágyak sorjáznak a bakancslistáján, a halálunk előtt megvalósítani áhított nagyszerű kalandok lajstromában? Arcátlanul népszerű téma, online közösségek szerveződnek köré - épp ezért kell hozzányúlni. Hol van az megírva, hogy csak a kánonba bejutást nyert "szent szövegeket" illik színpadra vinni? Valóban mindent el tudunk mondani a királydrámákkal és a kergetőzős bohózatokkal? Kétlem. A magyar valóság arról is szól, hogy az átlagemberek nem kapnak a végzettségüknek megfelelő munkát, képtelenek megtanulni idegen nyelveket, nincs pénzük utazni, lebarnulni, lefogyni, lépést tartani a divattal, a lakást felújítani, stb. Az örömteli pillanatok a képzeletbeli tartományba szorulnak vissza. Ha valakit mosolyogni látunk, valószínűleg épp álmodozáson kaptuk. Akkor hát miért ne kérdezhetnénk rá, hogy miről is szólnak ezek az álomképek? Egymás legemberibb arcát látnánk tükröződni bennük.

A színházi előadás (rafinált íme: Felülről az ibolyát) ott kezdődik, hogy a stáb kimegy az utcára, leszólít járókelőket és rákérdez ezekre a féltve őrzött utolsó kincsekre: a kompromisszum nélküli vágyakra. Persze vannak jó páran, akik nem fognak megrendülten vallani a kamerának, inkább poénra veszik, vagy az épp divatos kívánságok (bungee jumping) sorából válogatnak. Nem sokkal később mi is tesztelhetjük magunkat, amikor a nézőtéren jár körbe a felvevő. Vannak eredeti álmaink? Ki merjük őket mondani? Akik kérdeznek, egyben az előadás főszereplői: Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre táncosok (lásd őket a fenti képen), kiegészülve Tóth Szabolccsal, aki a folyamatos zenei háttérért felel. Elképesztő a humoruk, naná hogy jól mozognak, és ami a lényeg, hogy közben megállás nélkül jár az agyuk, tudnak rögtönözni, azonnal reagálnak a közönség jelzéseire, de valahol mégis civilek maradnak, mintha a dokumentumfilm forgatása velük folytatódna. Az ő személyre szabott feladatuk, hogy három-három lehetetlennek tűnő kívánságot közös erőbedobással (a nézők segítsége is számít!) váltsanak valóra, amennyire képességeik és az ésszerűség határai engedik. Kedvenceim, amikor a lány sellővé változik, illetve amikor a fiú saját nagyapja bőrébe bújik. Látjuk, hogy néhány trükk (profi látvány: Boros Lőrinc) révén történnek csodák, ugyanakkor a saját bőrünkön érezzük, hogy az együttlét, a kitárulkozás, az egymás felé nyitás miatt válik emlékezetessé az este. A frissen felvett körkérdés hangfoszlányait beledolgozzák a záró zenébe. Hivatalosan is a produkció részesei, egyenértékű csapattársak leszünk egy pillanatra mind. Szinte lényegtelen a kívánságok sorsa. Mosolygós katarzis a vége.

Korábban a holland-magyar SPACE áldokumentarista vendégjátékain tapasztaltam ilyet. Nem véletlen, hogy legközelebb velük együttműködésben dolgozik Boross Martin és a STEREO Akt.

Fotó: Drucker Dávid

Kreatív bénultság

Amit előbb az együttjátszás felszabadító élménye jelentett, azt Fekete Ádám végzős dramaturg-hallgató rendezésében a kikényszerített elmélyülés állapota idézheti elő, de ebben érthető módon kevesebben voltak partnerek. Az általam látott bemutató előadáson a harmadik óra vége felé egyre többen gondolták úgy, hogy az ő idegeiket ne húzzák tovább, köszönik szépen, felálltak és kisétáltak a teremből. Amit persze egyikük sem sejtett, hogy az utolsó néhány pillanat olyan revelatív erejű lesz, hogy nem csak az aznap esti darabot, de a magyar nemzetsors mélyebb összefüggéseit is képes volt új megvilágításba helyezni. Eleve lenyűgöző, hogy egy friss diplomás művész ilyen ambíciókra tör, és nem suta megalkuvásokkal lép a pályára.

Fekete Ádám neve évek óta elő-előkerül független és kőszínházi bemutatók szórólapjain, dolgozott többek közt Mácsai Pál, Alföldi Róbert és a szintén egyre keresettebb Kovács D. Dániel mellett. Egyikükre sem hasonlít, amit a Trafó terébe, a TÁP Színház fogékony művészeivel kitalált. A Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) egy anti-közösség jelentéktelen élethelyzeteit villantja fel, majd nyújtja addig, amikor már legszívesebben ordítanánk a türelmetlenségtől. Pontosan ezzel talál telibe, amit máskülönben soha nem lehet elérni színházban (filmben a látvány adta lehetőségek miatt valamivel könnyebb), hogy az élet a maga ismerős elviselhetetlenségében folydogáljon a színpadon. Megannyi ügyetlen mondat, hamisan kiénekelt hangok, ritmustévesztések, hiányos szövegek, elmebeteg félreértések, a gondolkodás hiánya, az érzelmek kibeszéletlensége, magára maradt emberek, szégyen, az önsajnálattól elnehezedő testek. És leghangsúlyosabban végig ez: elnehezedés.  A "rossz színház" fogalmát sokadjára körbejáró TÁP Színház bátor és odaadó cinkos a kísérletben, játékuk (számomra kiemelkedik Vasvári Emese, Hajmási Dávid és a dramaturgi feladatokat is ellátó Laboda Kornél jelenléte) épp a bakancslista-show fordított logikáját követi. A közös jó élmény helyett annak hiányát mutatja be, de olyan brutális módon, hogy az már fáj. A rendező (mások mellett) Richard Brautigan és Tomas Tranströmer költészetét nevezi meg előképnek. Nocsak, megint kiderül, hogy nem mindenáron a legkézenfekvőbb 10 névhez köthető egy-egy jelentős kezdeményezés. Ehhez frissnek, nyitottnak és megint mondom, belevalónak kell lenni.

A korábban felmagasztalt végső jelenet tulajdonképpen pofonegyszerű. Bejön egy kolumbiai lány (Ana Vilela Da Costa, lásd a képen), vele bejön az élet. A zenére táncolni kell, az étteremben kávét kell rendelni, a szomszédos asztalnál ülő idegenhez hozzá kell szólni, meg kell nevettetni, kérdezni kell, mesélni kell, tanulni kell. Ezt ő tudja, a többi (magyarok) nem. Ahogy lehetőség nyílik rá, megy mind az idegen lány után, hátra sem néznek. Nem a gazdagságba, sokkal inkább a lány mosolygós aurájába vágynak. Hirtelen felgyorsulnak a léptek, egyértelmű lesz a döntés és egyszerre megszűnnek azok a mentális súlyok, amelyek olyan borzasztó sokáig mozdulatlanságban tartották a színpadi történéseket.

Úgy tűnik, nem az Y generáció (hol tébláboló, hol provokatív) újításvágyától kell tartani, hanem attól, hogy elfogy körülöttük a levegő, és lelépnek a jobb lehetőségek reményében. És utána mi lesz? Tényleg magatokra akartok maradni, mogorva öregek?