Hír Interjú Kritika Riport

2015. március 10. 14:30, catwalker

Három kívánság

A HoppArt Társulat az egyik legkitartóbb csapat a független mezőnyben. Mostoha körülményeik dacára minden bemutatóval valami újat tudnak mutatni magukból. Legutóbbi projektjük, a Három nővér attól eredeti, ahogy összeérik benne hagyományos forma és kortárs gondolat: a fáradt mondatok mögötti aktuális életérzés. A darabválasztást utólag külön indokolják színházi életünk friss hírei.

Megszűnik a Szputnyik, nem megyünk Moszkvába. 

harom_nover1.jpg

Fotó: Borovi Dániel

Miután Bodó Viktor társulata bejelentette, hogy a bizonytalan finanszírozási állapotokat megelégelve beszűntetik működésüket, világos lett mindenki számára, hogy a magyar nyelvű színjátszás jó ideig megint nem kerül a nemzetközi figyelem közelébe. Lehet, hogy Bodó mellett lesz még néhány rendező, akit kihívnak egy-egy munkára, de magyar nyelven játszó társulatok akkor sem jutnak el arra a szintre, hogy rangos külföldi seregszemléken állandó helyük legyen. Hiába tehetségesek és talán épp a legjobb formájukat futják (ahogy idén a Szputnyik), útközben rendre elgáncsolják őket, vagy ők maguk fáradnak el az fokozatosan nehezített körülményektől. Aki nem dobja be a törülközőt, az itthon róhatja tovább a köröket, egyre reménytelenebbül messzire sodródva az eredeti célkitűzésektől (ahogy előbb-utóbb a HoppArt). Valami ilyesmiről szólt a MU Színházban bemutatott Három nővér. Még nem a megszűnést kihirdető búcsúlevél, csak figyelmeztető segélykiáltás.

Van azért néhány megmaradt előnye a független létnek: például megalkuvás nélkül lehet rendezőt hívni a választott darabhoz. A HoppArt előző bemutatóit is mindig olyasvalaki rendezte, akinek különleges látomása és korszerű mondandója volt az alapanyagról. Forgács Péter az a fajta színházi gondolkodó, aki szeret belemélyedni a szövegbe, és az utolsó szóig kielemezni az összes szereplő minden egyes megszólalását, majd az így kinyert tanulságokat kusza szerkesztésű, hosszúra nyúló színházi estekben lerakni a publikum elé, hadd dolgozzanak meg vele ők is. Gyakran előfordult, hogy a nézőktől is megkívánt agytorna elnyomta az élményt, azaz a sok okosságtól nem tudott megemelkedni az előadás. (Ezzel szemben vannak rendezők, akik a látványos ötleteknek, az ügyes megoldásoknak rendelik alá mondandójukat, ami általában közönségbarát, bugyuta előadásokat szül). De miután Csehov darabjaiban eleve fontos kérdés, hogy milyen sors vár a gondolkodó emberekre, hozzá természetesen adekvát a bölcsész attitűddel való elmélyült megközelítés. Forgács tehát alkatilag passzol a feladathoz. Ráadásul sikerült a HoppArt színészeire, az ő lelkiállapotukra hangolnia a bő százéves történetet.

harom_nover2.jpg

 Fotó: Borovi Dániel

A nyers világítás, az elnagyoltan megrajzolt szűk játéktér, középen a néma zongora, az egyennadrágok a férfiakon (Füzér Anni díszlete és jelmezei), a Kosztolányi-fordítás sokat koptatott passzusai, a Fedotyik-Rode szerepkettőzés mind remekül asszisztál ahhoz a központi felismeréshez, hogy elfogytak körülöttünk a lehetőségek és magunk is beleszürkültünk saját valóságunkba. Ha tetszik, a HoppArt önkritikát gyakorol: ennyire jutottunk, itt tartunk most. A három nővér és bátyjuk, Andrej soha nem indul neki Moszkvának (hányszor kárhoztattuk őket ezért!), és lám, mi magunk sem tudunk kitörni kényelmetlen élethelyzetünkből. Szemben az általam látott korábbi feldolgozásokkal (kivéve mondjuk Alföldi Új Színházban játszott rendezését, az idős nővérekkel), ezek a lányok már a legelején túlvannak a dráma javán; ajakbiggyesztéseik, legyintéseik, a tekintetük kiábrándultságról árulkodik. Annál megrázóbb Irina/Simkó Katalin hisztérikus jelenete: a végső beletörődés előtti utolsó kitörési kísérlet. De ugyancsak kétségbeejtő, hogy a művelt Olga/Szilágyi Katalin és a gyönyörű Mása/Kiss Diána Magdolna nem talál kapaszkodókat. Három beteljesületlen ígéret. Három kívánság, amit nem teljesítettek az illetékesek. A többi szerepben középszerű értelmiségiek próbálják megmagyarázni a világ működését. Emlékezetes közülük Csebutikin/Gados Béla szomorú cinizmusa és Tuzenbach/Barabás Richárd pergő nyelvű nyújtózkodása, hogy vegyék már észre. Továbbá külön remek ötlet a kívülről jött Natalja Ivanovna szerepében az Egerből visszatért, régi Forgács-tanítvány Marjai Virágot mutatni.

Minden klappol, mindenki a helyén van, összeadódnak az alkotói energiák, mégsem valószínű, hogy újabb generációs előadás született (amilyen Ascher 1985-ös nagyhírű rendezése tudott lenni), mert az előadott dráma mégiscsak egy szűk csoport privát ügye marad. A független színházak kálváriája ugyan tükrözi az egész ország állapotát, mégsem fogja megmozgatni a nemzetet. 

csehov forgács péter mu hoppart

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr477244993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása