Szokásunk szerint kíváncsian szemlézzük végig a POSZT aktuális versenydarabjait. Körutunk legújabb állomása egy különleges meglepetés: Ibsen talált darabja, a Brand – Zsótér Sándor értelmezésében a Nemzeti Színház harmadik emeletén. Egyértelműen az évad legjobbjai közt a helye.

fotó: Eöri Szabó Zsolt

Zsótér-rendezést nézni olyan, mint a Szentírást olvasni. Tudományos felkészültséggel elemez sorskérdéseket, sokszor szélsőségesen fogalmaz, erős kézzel vezet végig kiemelt témákon, konfliktusokon. Fegyelmezett, szigorú hangon szólal meg; sokat ismétel, ettől helyenként irritáló. Gyengeségünkkel, esendőségünkkel szembesít. Tele van pakolva utalásokkal, és nincsenek segítő lábjegyzetek, miközben ugyanannyira nyújt érzelmi, mint amennyire intellektuális élményt. Kevés humort engedélyez; egyre csak számon kér, ítéletet mond, nevel. Költőiség persze van benne bőven, a legnemesebb fajtából. Nézői koncentrációt, intenzív jelenlétet, rácsodálkozást igényel. Hódolattal vagy erős elutasítással viszonyulunk hozzá. A szereplőket ikonikus figuráknak láttatja: a színészek ennek megfelelően sokszor valóban túlnőnek magukon. Az alkotás eksztatikus szenvedélye ragyog az egészből. De ahogy a Bibliát is kevesen forgatják napi rendszerességgel, inkább a kiemeléseket ismételgetik belőle, úgy Zsótér rendezéseire is effektív kevesen mennek el, mégis (értelmiségi) elvárás, hogy határozott véleményünk legyen róla. És igen, vannak olyan munkái, amelyeken meglehetősen nehéz eligazodni. Az Örkényben bemutatott Meggyeskert előadásán – ki tudja, miért – kínosan rosszul működtek a máskor zseniálisnak ható ötletek. A Víg Házi Színpadára vitt Téli álom kiváló ínyencség, de nagyon könnyű eltartani magunktól, mintha meg sem történt volna. Az 1866-os (tehát zsenge) Ibsen-darab, a Brand vadonatúj adaptációja hosszú idő óta a legjobbat hozta ki Zsótérból: felkavaró tanmese, zsigeri-érzéki játék, látványban és szövegben egyaránt emlékezetes, egyszóval remek. 

Sokan megírták, hogy az új igazgatású Nemzetinek egyelőre nincs saját arculata, a régi közönség elpártolt, kevesen jöttek a helyükre, a gyors egymásutánban készülő bemutatókat gyakran érdektelenség vagy értetlenség követi. A budapesti programkínálattól makacsul elzárkózva, a fősodortól eltartó külön úton látszik haladni az intézmény. A nézők mellett számos művész is távolmaradással tüntet. Többek döbbenetére az örök renitens Zsótér lett az első a „régiek” közül, aki (a napi politikai balhékat figyelmen kívül hagyva) a meghívásra igennel felelt, és ezzel tulajdonképpen azonnal visszatette a Nemzetit a főváros színházi térképére. A Kaszás Attila Terembe varázsolt előadás a sikerületlen rajt utáni második esélyt kínálja a Vidnyánszky-érának. 

Furcsa belegondolni, hogy Zsótér korábbi munkái az épületben (Jordán, majd Alföldi idején) mennyivel rosszabbul sikerültek, mint a Brand. Az okos darabválasztás és a rendhagyó szereposztás nála ugyan máskor is alapvetés, most mindkettővel telibe talált. Lenyűgöző csapatmunkával, egészen új erővel szólal meg egy elfeledett régi klasszikus. Évtizedekkel később is mesélni fogjuk, hogy nekünk szerencsénk volt egy színpadon látni három generáció emblematikus figuráját: Törőcsik Mari, Trill Zsolt és Trokán Nóra hármasának legendás összjátékát. Mindhárom szerepformálás egészen kiváló teljesítmény, vagy még inkább átlényegülés a megírt karakterekbe, már-már eszköztelen színpadi létezés (kevés magyar színész tud ilyet). Segíti őket a jól mondható, egyszerűségében is drámai erejű szöveg. Rakovszky Zsuzsa és Kúnos László fordítását ismét Ungár Júlia csiszolta hibátlan minőségűvé.

fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ki más is játszhatná a csillogó (később őrült) tekintetű prófétát, aki kész beteg szeretteit is feláldozni a magasabb rendű igazság szolgálatában, mintsem Trill Zsolt? Meggyőződése sziklaszilárd, ügybuzgósága fáradhatatlan, a végső célt szem elől soha nem téveszti. Ugyan mi különbözteti meg egy terroristától? Talán azok a pillanatok, amikor meginog és megkérdőjelez mindent. Valamint az a közösség, amely körülveszi őt, és akikhez őt nem a nyájszellem űzte, hanem az értük vállalt megváltó szerep. Anyja, felesége, gyermeke nehezítik direkt kívülállását, ezért velük kezdi a „tisztogatást”. A pénzhez, földhöz, tulajdonhoz (az átörökíthető vagyonhoz) ragaszkodó szülő, aki saját boldogságát váltotta be fia taníttatásáért, magára marad a nagy játszmában. (Törőcsik Mari vallomásától a hideg futkos a hátunkon). A fiatalasszony passzív szófogadásával, szelídségével sem úszhatja meg a tragikus véget. De még a gyermek szívszorító életigenlése, az angyali szféra más logikájú optimizmusa is a nagy igyekezet útjában áll. (Trokán Nóra és a kislány közös pillanatai annyi gyönyörűséggel vannak átitatva, mint egy felejthetetlen dallam vagy egy rég elmentett emlékkép). Brand fanatizmusa helyenként rettenetes; a bukását kívánjuk. Sokkal indokoltabbak, talán mert ismerősebbek az egyházzal, a politikai hatalommal és a köznéppel folytatott küzdelmei. Az igaz hit és elhivatottság felől nézve mind elbukik a vizsgán, amit ellenkezés nélkül hagyunk jóvá, hiába a darab keletkezése óta eltelt másfél évszázad.

A Soroksári út nyomorára nyíló kilátás és az Ambrus Mária tervezte IKEA-belső világos jelzései a külvilág irtózata (mocsok, káosz, pusztulás) és a magunkra erőltetett, a túléléshez elengedhetetlen belső rend közti örök ellentmondásnak. Alkattól függően változnak a viszonyulások mindkét valósághoz. A nők szinte soha nem néznek ki, a férfiak rendszeresen, sőt ők olykor még az erkélyre is kimerészkednek. A megjelenített túlvilág jellemzően nem kint van, hanem az otthon mélyén, vagy eggyel beljebb. Brand a legvégére kiszorul a térből.

fotó: Eöri Szabó Zsolt

Zsótér rendezése meghozta a kedvünket a Nemzeti többi előadásához. A repertoár húzódarabja, ékköve, talán fesztiválkedvence lesz. A színészi összjáték megmutatta a társulat értékeit, a térhasználat az épület rejtett adottságait, a bemutató ténye az igazgató konszenzuskészségét.