Hatásos, egyben lesújtó képet festő előadás Alföldi Róbert Kabaréja a Budapest Bábszínházban, lepusztult kurvákkal, hatalmas műpéniszekkel, Andy Vajnával és a náci Németország helyett ma köztünk élő rasszista gyűlölködőkkel.
Je suis Charlie – szövi bele prológusába a konferanszié, Alföldi tehát pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy ez a Kabaré itt és most játszódik, és már régen nem a náci Németország idegengyűlöletéről és a berlini füstös lokálok taszító orgiáiról mesél.
Bob Fosse 1972-ben bemutatott filmje szinte minden díjat megnyert, és a modern musical egyik alapvetéseként tekintenek rá. A John Van Druten és Christopher Isherwood elbeszélései alapján készült művet (szövegkönyv: Joe Masteroff) hat évvel korábban mutatták be a Brodway-n, s négy évvel a film után Budapesten a Színház és Filmművészeti Főiskola végzős hallgatóinak előadásában került a hazai közönség elé. (A rendező Szinetár Miklós volt.) Azóta pedig rendszeresen szerepel valamelyik teátrum műsorán.
Alföldi Róbert is többször színre vitte már a musicalt, és most a Bábszínházban egy a legtöbbek számára ismerős történetet mesél. Nem is törekszik a cselekmény részletes kifejtésére, a vázlatos találkozásokból, töredékekből mégis valós alakok, szituációk születnek; a kiszólásokkal tarkított jelenetek ellenére az előadás hatásos, és magával ragadó (dramaturg: Vörös Róbert). Az est a konferanszié (Bercsényi Péter) rendkívül hatásos belépőjével indul. Pofátlanul gúnyolódik, perceket tölt azzal, hogy törpét mímelve térden csoszog a színpad elejére, majd megjegyzi: még soha nem látott itt minket, nem akadt ma jobb programunk?! Rettenetes vicceket mesél, a tökéletes antré érdekében pedig nem győzi utasítgatni a színpad két szélén játszó zongoristát. Bercsényi Péter kitűnő, groteszkbe hajló alakítása, gyönyörű hangja telitalálat.
Egy fiú és egy lány – mondja, akik természetesen egymásba szeretnek. Hogy miként, és miért, nem is fontos, mire elénk kerülnek, ők már szerelmi lázban égnek. Hogy ez a lángolás valóban az a mindent elemésztő tűz-e, amiről beszélnek, amire áhítoznak, az itt kétséges. A bájos, törekvő bárénekesnő, Sally (Mórocz Adrienn) és az amerikai író Cliff (Szatory Dávid) egymásra találása mindvégig bizonytalan egymásba kapaszkodásnak, szeszélyes fellángolásnak tűnik. A baljós hangulatú, erkölcstelen, és érdektelen közeg hatása alól ők sem menekülhetnek.
Mórocz Adrienn inkább a konferansziéval alkot remek párost, semmint a külföldről idecsöppent, a felszabadultságot szabadosságban kiélő közegtől idegen Cliffel. Sallyje hol bájos, hol romlott, hol szívbemarkolóan őszinte és önzésében is szerethető. Szatory Dávid mellette kicsit mindig halovány, szerepe is jóval kevesebb lehetőséget kínál. Alföldi Róbert az ő esetükben kevéssé él a bábok kínálta lehetőséggel, játékukhoz keveset tesznek hozzá arctalan, kicsiny másaik, bár gyönyörű kép az abortusz után áttetsző műanyagfigurává vált Sally alakja.
A bábos vonalat igazán az egymás iránt kései szerelemre lobbanó öregek: Schulz úr és Schneider kisasszony képviselik, s a tisztaság is egyedüliként övék ebben az előadásban annak ellenére, hogy végül a szobakiadásból élő kisasszony is kihátrál a rémisztően ijesztővé vált politikai közegben zsidó férje mögül. Hoffer Károly bábjai csodálatosak, kifejezőek, gyönyörűen hiteles karaktereket rajzolnak, és hogy valóban életre kelnek, az Ács Norbert és Pallai Mara érdeme, akik – bár mindvégig látjuk őket – csak bábjaikban élnek, hangjuk, remek játékuk hiteles figurákat alkot.
Zöldy Z Gergely lepusztult lokálja a telefirkált falakkal kellőképp’ szegényes, sötét, ugyanakkor akár a Király utcában is lehetne. Jelmezei kortalanok, frivolak, sokszor szándékoltan ízléstelenek, máskor pedig egyszerűségre törekszenek.
Az idegengyűlölet folyamatosan jelen van az előadásban, olykor-olykor megjelenő sötét árnyak figyelmeztetnek az egyre erősödő rasszizmusra, s végül már nyíltan, őszinte meggyőződéssel, harsányan énekelik, hogy épül egy szebb jövő. Alföldi pontosan érzi, hogy nincs szükség didaktikus sulykolásra, egy-egy elejtett mondat – „Egyre többen mennek el köszönés nélkül” – pontosan elég ahhoz, hogy mindenki értse, érezze a gyűlöletes eszmék nyomasztó erejét. Néger, cigány, zsidó – itt mind egyre megy. Pethő Gergő gátlástalan klubtulajdonosa eleinte csak mindkét nem iránti, a viszonzást pénzért megvásárolt gerjedelmével tűnik ki, ám később a szélsőséges eszmék egyik legfőbb, aljas, szenvtelen végrehajtója lesz.
Gergye Krisztián koreográfiája változatos, mozgalmas, olykor egészen groteszk, az előadás meghatározó eleme. A zenét a színpad két oldalára ültetett két kitűnő zongorista szolgáltatja (zenei vezető: Wagner-Puskás Péter, a játszók neve nincs feltüntetve a színlapon, kár), s ez lehetőséget kínál a színészeknek, főként a konferansziénak arra, hogy kénye kedve szerint megállítsa, késleltesse a zenei betéteket, vagy megismételhessen egyes részleteket. Bercsényi Péter remekül él ezzel.
S mi kell az érvényesüléshez? – a „megfelelő” származás mellett nem árt egy pártfogó, akit Alföldi Sally-je az egyértelműen Andy Vajnáról mintázott, szivarozó bábban vél megtalálni. Ijesztően érvényes, aktuális előadás született a Bábszínházban. És a rendezői utasításra első sorokba ültetett bábok: mesebeli királykisasszonyok, békák és elvarázsolt hercegek tátott szájjal bámulják a mai kor kiábrándító meséjét.
Friss a comment.com-on