Az ország legnagyobb nemzetközi színházi fesztiválján jártunk. Örvendeztünk, elképedtünk, szomorkodtunk - ahogy ez egy jó fesztiválon lenni szokott.

20 előadás, 18 rendező, 13 ország - számadatokban a második alkalommal megrendezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, amelynek ezúttal is a Nemzeti Színház adott otthont. Ahogy a számok is mutatják, nagyszabású vállalkozásról van szó, két hétig sorjáztak a válogatott előadások Európa különböző országaiból. Mindemellett folyamatos programok várták a közönséget a találkozó ideje alatt: közönségtalálkozók, kiállítások, workshopok, koncertek, szakmai beszélgetések tömkelege; a szervezők mindent megtettek, hogy a MITEM valóban egy nívós nemzetközi fesztivál lehessen.

Rózsák háborúja
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A meghívott rendezők névsora elárulja, hogy a külföldi alkotók közül leginkább a mindenki által ismert nagy (a szó nemes értelmében) színházi „bölények” kerültek be a mezőnybe. Néhány név, a teljesség igénye nélkül: Luk Perceval, az örök visszatérő. Járt már itt több előadásával is, mindig boldogság, ha jön; Eugenio Barba, a sokszoros díjazott, színházi újító; Toni Servillo, aki színészi alakításával ismert világszerte, hiszen az Oscar-díjjal jutalmazott A nagy szépség című film főszereplője. Servillo a MITEM-en rendezőként és színészként is részt vett. Nem hagyható ki Bocsárdi László sem, aki Magyarországon is számos előadást rendezett komoly szakmai visszhanggal. Kicsit nehezményezhető a fiatal alkotóművészek hiánya. Vajon ez szervezői koncepció vagy valóban ennyire hiány van 40 év alatti markáns színházcsinálókból? A fiatalokat két rendező, a mindössze 33 éves Thomas Jolly és Dejan Projkovski (36) képviselte.

A fesztivál nézőszáma annyira nem rossz, de lehetne jobb is: a nagyszínpados előadások olykor foghíjasan mentek, a stúdiószínpadosok szinte kivétel nélkül teltházasak voltak. A produkciók műfaji szempontból is változóak voltak, a szervezők igyekeztek sokszínűen válogatni.

Négy előadást néztünk meg idén (a résztvevő magyar előadásokról kritikánk itt és itt), összefoglalónkban megpróbálunk képet adni, milyennek láttuk mi az ide érkező rangos produkciókat.

Villámlik, mennydörög

(Marivaux: Arlequin, a szerelem által pallérozva. La Piccola Familia – Franciaország)

A Thomas Jolly-féle színházból hazánkban igencsak nagy hiány mutatkozik. Nemcsak egy fiatalos, lendületes csapatról van szó, hanem a színházi nyelvről, mellyel fogalmaznak: az érzékekre, zsigerekre ható érzelmen alapuló rendezői nyelvről, ahol ott van az intellektus is, de elsősorban érzelmileg ragadja magával a nézőt. Jolly tervezte az Arlequin egyszerű, de nagyon megkapó látványvilágát: apró lámpácskákkal kelt árnyjátékot, jelezve ezzel a szereplők érzelmi vívódásait; impozáns effektekkel telíti be az üres teret: vibráló fények, melyek a fekete-fehér kosztümöket színessé varázsolják, hatalmas mennyiségű konfetti, melyeket két szélgép kavar fel Arlequin és a pásztorlány viharos egymásba szeretésének jelképeként. A konfettis szélvihar az egész stúdiót átjárja. (S a végén ugyanígy sepri el a vihar a konfettiket, amikor Arlequin szívébe szerelem helyett bosszú költözik.) Már-már filmszerű megoldások, zenei aláfestéssel dúsítva az érzelmi hatást. Nem pusztán hatásvadász gegszínház, minden gondosan átgondolt, közlési szándéka erőteljes: megmutatni a szerelem ezer arcát úgy, hogy beleborzongjunk. Impulzív, kreatív, kiváló színészi alakításokkal bíró előadás.

Thomas Jolly és a La Piccola Familia szakmailag megkérdőjelezhetetlen, a MITEM nagy felfedezettje, visszavárjuk őket!

Nincs új forma

(Csehov: A Sirály. Burgtheater – Ausztria)

Jan Bosse úgy gondolta, hogy egyetlen erős gondolatra fűzi fel Csehov ismert darabját: minden színház, álom, illúzió. Amiben szintén minden színház, álom, illúzió. (Az egymás elé épülő díszletelemek is ezt kívánják hangsúlyozni.) Eleinte teljesen jól működik a szépen felépített elképzelés: egy próbába csöppenünk (Trepljov épp rendez, instruál), érkeznek a vendégek, a közönséget is bevonják, bejátsszák az egész színházat. Trepljov előadásával indítanak, a megszokottól eltérően, a kihagyott szöveget Gabriella Bußacker dramaturg találékonyan illeszti az események folytatásába, hogy ne legyen hiányérzetünk. Ám ahogy telik az idő, hiányérzetünk növekszik, hamar kifárad, és súlytalanná válik az előadás. A koncepció nem engedi meg a belső viharok, kusza viszonyok kibontását, sem a jellemábrázolást. Hiszen itt minden csak színház - igyekszik állandóan a képünkbe dörgölni. Amennyiben Bosse célja ez volt, el is érte: hiába az egyébként remek színészgárda - előadás, darab aligha van. Csak egy ötlet, amely fricskának nem túl jó, ennél fajsúlyosabbnak kellene lennie, elevenebbnek, eredetibbnek. A színészek rutinból darálják a dialógusokat, elvégre nem élő figurákat játszanak, nincs dráma, nincs tét, a végére tömény unalomba fullad. Kár érte.

Olasz nyelv kezdőknek

(Eduardo de Filippo: Belső hangok. Teatro Piccolo - Olaszország)

Piccolo
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A tavalyi technikai bakikból valamelyest tanulva, a milánói Teatro Piccolo pergő beszédű előadását jól követhető magyar és angol feliratozás kísérte. Így biztosabban győződhettünk meg arról, hogy Eduardo de Filippo darabja nem remekmű, bár az alapkonfliktusát vizsgálva ambiciózus. A csetlő-botló, hosszú eszmefuttatásokba révedő, korszerűtlen főhős, Alberto váratlanul felforgatja a nápolyi utcácska tétlen mindennapjait: direkt vádaskodása miatt letartóztatják a szomszédban lakó komplett famíliát. Mire Alberto ráeszmél, hogy csak álmaiban játszódott le az ominózus bűntény, hiába próbálja jóvá tenni a tévedést: az érintett család tagjai addigra tényként kezelik, hogy a gyilkos köztük van, és emiatt dühödt gyanúsítgatásba kezdenek. Még az sem hoz békét közöttük, hogy az „áldozat” végül sértetlenül tér vissza egy közönséges rokonlátogatásról, amit elmulasztott bejelenteni korábban. Alberto mélyen csalódik a közösségben, ahonnan maga sem tudja, hova menekülhetne tovább. Talán a társadalmi kapcsolatok felszámolása, a néma hallgatás az egyetlen kiút. Toni Servillo szimpatikus társulata képes meggyőzően tálalni a darabot. Az előadás végi taps mégis inkább a színészi energiáknak, az olasz nyelvnek, és a felszabadult (politikamentes) hangulatnak szólt. Két rövid órára európai nézőknek érezhettük magunkat.

Rózsák háborúja

(Dakh Daughters Band: Rózsák. DAKH Kortárs Művészeti Központ - Ukrajna)

Rózsák háborúja
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Egy színházi találkozó attól lesz fesztivál, hogy a kísérő programok közt megjelenik sok-sok más műfaj. Ha mégsem volt fesztiválhangulat, azért a magyarországi közállapotok tehetők felelőssé. Míg itthon nyílt levelekkel párbajoznak a hölgyek és az urak, Ukrajnában évek óta polgárháborús viszonyok közt zajlik az élet. Mindeközben a kijevi DAKH Kortárs Művészeti Központban rendületlenül dolgoznak, kvázi „játszanak” tovább. A társulatvezető Vlad Troickij által kitalált vallomásos koncertelőadás, a Rózsák hat amazon erejű színésznő tolmácsolásában foglalja dalokba ugyanezt. Legyen az angol, német, francia vagy orosz nyelven, vidám, ideges vagy nyomasztó hangszerelésben, a művészetet csak azért is csinálni kell. És ha csináljuk, tegyük a legjobb tudásunk szerint. A daloknak egyesével és sorrendiségükben is mondanivalója van, a színésznők tehetségük legjavát teszik a közönség elé, szerepeket formálnak, egymásba kapaszkodnak, jelen vannak. A karcos hangokból, fülszaggató dobolásból, hátborzongató vonós és billentyűs futamokból, valamint hangulatfestő háttérvetítésből összeálló produkció a második évét abszolváló fesztivál legfontosabb tanulságával szembesített: FOLYTATNI KELL.  

Legalább ilyen jó felhozatalt jövőre is!

(A cikk catwalker és Cassiope közös munkája.)