Hír Interjú Kritika Riport

2015. szeptember 03. 12:44, catwalker

Öngyilkos színészek nem kapnak díjakat

Színváltós falak és összehordott kellékek közt beszélnek maguk elé Csehov maszkos figurái. Az első látásra elvont művészkedés közelebbről nézve a Sirály lenyűgöző új olvasata: aktuális és szórakoztató. 

siraly.jpg

fotó: Mészáros Csaba

Ne tévesszen meg senkit, hogy a Kultúrbrigád Sirály-feldolgozása nem kapott szavazatokat a Színikritikus Céhtől: a Fehér Balázs Benő dirigálta csapat az elmúlt évad egyik legjobb előadását hozta létre az Átriumban. Nincs olyan színházi szezon (beleértve az ideit), hogy Csehov valamelyik fő műve ne kerülne színpadra Budapesten. Tavaly a kőszínházak szusszantak egy keveset (addig is játszották a többi kötelezőt: Shakespeare-t, Goldonit, Moliére-t, Brechtet), így a függetlenek is szóhoz juthattak a nagy orosz szerző értelmezésében. Megírtuk, hogy a hosszú játékidő és a szegényes körülmények ellenére kifejezetten jól fogadtuk a HoppArttól a Három nővért és a k2-től az Apátlanokat (Platonov). A nyári szünet első napjaiban bemutatott Sirály viszont veri mindkettőt.

A Kultúrbrigád egykori kritikusokból összeállt menedzsmentje mintha Alföldi Róbert Nemzetijét folytatná, de magánszínházi helyzetéből adódóan jóval bulvárosabb formában. Állandó játszóhelyük a budai Átrium, ahová pillanatok alatt odaszoktak a nézők. Szakmai berkekben elterjedt bölcsesség volt, hogy Budán nem él meg színház – eddig. Néhány előadásuk (elsősorban az Őrült nők ketrece) hatalmas közönségsiker. Ezek bevételéből finanszírozható egy-egy kísérletezőbb rendezés, jelen esetben a Sirály. Fehér Balázs Benő színészként végzett, továbbra is vállal szerepeket szabadúszóként (lásd Makbett, Lear király), azonban már az egyetemen kedvet kapott a rendezéshez, és azóta érdemes figyelni rá. Formanyelve sok ponton emlékeztet más pályakezdő rendezők munkáira: a színészek természetes hangon szólalnak meg, a párbeszédek dinamikája és a színpadi mozgás feszes tempót diktál, a jelenetek gyors vágásokkal követik egymást, rengeteg ötlet és humor segíti a befogadást, a szöveg mellett komoly szerepet kap a zene, a világítás és a látvány.

Ahogy ennek az írásnak sem feladata ezredjére összefoglalnia a Sirály történéseit, úgy az előadás sem törekszik hangoskönyvként elmesélni a drámát, vagy élőszereplős tananyagként oktatni a nézőket. Saját élethelyzeteinkre, ismerőseinkre, pitiáner és tragikus konfliktusainkra csodálkozhatunk rá, miközben ujjongva élvezzük az alkotók rendkívüli csapatmunkáját. Az előadás tulajdonképpen így képes felkelteni az érdeklődést az eredeti mű iránt.

siraly4.jpg

fotó: Dudás Ernő

Interjúkból kiderült, hogy a szereposztás jolly jokere Arkagyina szerepére mintegy véletlenül jutott a rendező eszébe. És az a helyzet, hogy az operett szubrett Oszvald Marika változtatás nélkül jó ebben a színésznői ékkőnek szánt idegesítő szerepben. Mindenki családjában van egy ilyen hangosan vidám, mások kárára érvényesülő, önző mód sikeres matróna, akinek percenként el kell mondania, hogy ő mennyire jól van. A naivák közt is legnaivabb Trokán Nóra (Nyina) megint elbűvölt. Nem a férfiaknak esik áldozatul, hanem saját tudatlanságának, buta rajongásának az elképzelt felnőtt élet iránt. Záró monológját ugyan rendezői megoldatlanságok zavarják, fáradt testtartásával és akadozó beszédével szívbe markolóan fogalmazza meg a szerep fájdalmas líraiságát. Porogi Ádám (Trepljov) májusban még erőből tolta, de nemsokára övé lesz a szerep. Emlékezetes villanásai voltak a hamleti kosztümben vagy a kinyúlt pulcsikban való megérkezései, érzékeny arcjátéka, és ahogyan alárendelte magát a két nőnek, akik végeredményben tönkre teszik az életét. Talán Fekete Ádám (egyébként remek) átiratának hangsúlyeltolódásából következik, hogy a szokásosnál is kevésbé tudjuk komolyan venni a meg nem értett művész drámáját. Hát istenem, ha nem ismernek el a mesterek, akkor találd ki és add el magad saját ízlésed szerint; közönség mindenre van. Öngyilkossága, mint ahogy egész létproblémája, kisszerű.

Egységesen jól teljesítenek a többiek is: ellentmondva annak a makacs érvnek, hogy színészek csak társulatban tudnak összhangban dolgozni. Kaszás Gergő végre nincs szereposztási tévedésben, kedvére lubickolhat az ellenszenves Trigorin férfiatlan játékában. Szilágyi Csenge a Szomorú szamuráj magas kattintásszáma óta országosan ismert, mellesleg elementáris hatású színpadi eszköztárral dolgozik, s ebből most is mutat valamennyit . Orosz Ákosnak kifejezetten jól áll, hogy miközben tartja magát a tőle megszokott elmélyült szerepértelmezéshez, egyszerre lazábban tud jelen lenni, mint ahogy azt a maladypés munkák megkövetelték tőle. A sokszor modoros László Zsolt itt fergeteges. Részt vesznek még Derzsi János, Parti Nóra, Mihályfi Balázs – mind pontosak, de az átirat veszteseiként háttérbe szorulnak. 

siraly3.jpg

fotó: Puska Judit

A közelmúlt színházi balhéi után felemelő érzés volt egy ennyire jól kitalált és megvalósított művészi produktum nézőjének lenni. Izgalmas lesz nemsokára Ascher Tamás értelmezésében látni ugyanezt a darabot, de még annál is nagyobb izgalommal várjuk Fehér Balázs Benő rendezői debütálását a Kamrában jövő tavasszal.

A mindig hibátlan, sokszor mégis élettelen Örkény, az életrevaló, de sajnos agresszív Víg, az ígéretekkel teli, bár egyelőre alulteljesítő Nemzeti, a finom és fád Radnóti, és persze a támadhatatlan zászlóshajó Katona mellett létezik minőségi élményt adó színjátszás Budapesten, ráadásul Budán: az Átriumban, a Kultúrbrigád szervezésében.

 

csehov oszvald marika átrium trokán nóra fehér balázs benő kultúrbrigád fekete ádám

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr787748762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása