A ma este megbukunk a Centrál Színházban kiváló antidarab, páratlanul rossz alakításokkal, de ebben az esetben ez dicséret. Ha jót akar látni, nézze meg ezt a rettenetet.
Nem egyszer, nem kétszer jártunk rettenetes előadáson, menekültünk már futva a szünetben, kerültük a ruhatáros kérdő pillantását. Volt arra is példa, hogy a szünetet meg sem várva másztunk át sorstársainkon, hogy véget vessünk a szenvedésnek. De mi a teendő, amikor egy előadás eleve azt ígéri, hogy rettenetes lesz? A Centrál Színház egyszer már a világ legrosszabb musicaljére hívta a nagyérdeműt, és nagyon szórakoztató előadás kerekedett belőle, így a Ma este megbukunk című hasonlóan kevéssé hívogató darabra is beültünk.
És milyen jól tettük. Adott egy lelkes amatőr vidéki színtársulat, amely úgy dönt, hogy megannyi kudarc után most aztán tényleg megembereli magát és végre sikert arat. Mint minden hasonló trupp esetében, itt is egy küldetéstudatos rendező (Janicsek Péter) az egész motorja, aki dacolva a csapat tehetségtelenségével saját magára is szerepet osztva megkísérli a lehetetlent és színpadra állítja a Gyilkosság a Haversham Kastélyban izgalmas bűnügyi darabot. Csak, hát semmi sem úgy sül el, ahogy azt eltervezték. A színészek rosszak, az ügyelő (Cserna Antal) elbambul, a díszletek pedig hadat üzennek a produkciónak, esnek, törnek, omlanak, mégpedig óramű pontossággal.
A brit Mark Bell által rendezett előadás azért is számít különlegesnek magyarországi színpadon, mert olyan tizedmásodpercnyi pontosság szükséges egy-egy eséshez, ledőléshez, vagy zuhanáshoz, hogy a színészek saját testi épségüket kockáztatják a legapróbb hiba esetében is. Az általunk látott előadás hiba nélkül omlott össze, egyetlen katasztrófa sem került veszélybe. Ehhez kellett Nigel Hook eredeti díszletterve Barkovics Zoltán helyi adaptációjában és a Dave Hearn által betanított, csak látszólag véletlen mozgások.
A darab érdekessége, hogy miközben a rendező felvonás-bevezetőit leszámítva nem sokat tudunk meg a társulat tagjairól, a műkedvelő színészek egymáshoz való viszonyáról, az általuk eljátszott „előadásból” azonban ez is kirajzolódik; kiderül, ki fojtaná meg a másikat egy kanál vízben, ki tartja magát nagyobb művésznek mindenki másnál.
Az Ágoston Katalin, Janicsek Péter, Katona László, Mészáros András, Rada Bálint és Schmied Zoltán által játszott színészek és a baleset miatt beugró kellékes (Botos Éva), miközben szó szerint a térdünket csapkodjuk szerencsétlenkedésükön, voltaképpen a színészi elkötelezettség, a közönség iránti végsőkig és azontúl tartó tisztelet szobrait formálják meg. A színészek által játszott színészek ugyanis minden földindulást igyekeznek leplezni, minden összeomlásra újból építeni kezdenek, hogy a darab menjen tovább, a nézők ne csalódjanak.
A Henry Lewis, Jonathan Sayer, Henry Shields által írt darab szövegkönyvében minden bizonnyal legalább annyi a szerzői utasítás, mint a szöveg, hiszen minden hangsúly, minden mozdulat, minden nézés poénforrás, ezek nélkül csak egy sablonos krimi állna a színpadon. De a rendező és a kiváló szereplőgárda segítségével a habkönnyű és roppantul szórakoztató előadás született. Csak a második felvonásban, a díva és a színészkedésbe beleszerető kellékesnő börleszkbe illő cicaharcát látva érezzük, hogy ez már kicsit sok lesz, de ez sem veszi el kedvünket attól, hogy jó szívvel ajánljuk ezt a komédiát.
Friss a comment.com-on