Egytől-egyig csontrészegek e dráma szereplői: ebből egész estés komédia, gegparádé is kerekedhetne. Ehelyett sokkolóan nyers, brutális látleletet kapunk az orosz – és nemcsak orosz…- jelenről, a létállapotról, amelyben élnek, amelyben élünk. Csehovi problémafelvetések és kiábrándítóan egyhangú, tragikus sorsok. A delíriumba hajló részegség mint pusztító világvallás Gothár új rendezésében a Kamra színpadán. Vendég szerzőnk KRITIKÁJA.

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Presznyakov fivérek, (Európa, Ázsia), Jerofejev (Petuski), Szorokin, (A jég), Asztafjev (Elátkozottak és meggyilkoltak, Kravcsenko (A szabadságot választottam) – csak néhány kortárs – ez esetben a rendszerváltástól számítva a „kortárs” időkorlátját – orosz író, akinek drámáját bemutatták a hazai színpadokon. Közös jellemzőjük, hogy arról az életelérzésről és világképről beszélnek több-kevesebb – de leginkább több – indulattal, amelyet már Csehovnál is lépten-nyomon megtapasztalhatunk: elvágyódás, képtelenség a szűkebb (családi) és szélesebb (társadalmi) környezet változásaival való szembenézésre, kilátástalanság, reménytelenül elrontott életek, (ön)sorspusztításig és (ön)gyilkosságig hevülő indulatok. És persze a legalább pillanatnyi megoldást kínáló vodka, a kötelező színpadi toposzként működő nagy, orosz alkoholizálás. Viripajev durván, nyers brutalitással nyúlt ehhez a - mondhatni örök – orosz/általános emberi problémahalmazhoz: minden szereplője részeg, nincs átmenet, nincs egyetlen valahonnan valahová vezető életút sem, nincs kezdet és nincs vég, kizárólag az in medias res-reménytelenség.

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

A szórólap ha nem is nagyon, de segít ennek a nem könnyű drámának az értelmezésében: „A részeg különleges ember, kifordul magából, tompul a ritmusa, de élesedik a látása. A történet ilyen emberekről szól. Akik köpnek az általános szabályokra és a legfontosabb dolgokról beszélnek. Egyszerű válaszokat próbálnak találni bonyolult kérdésekre: hogyan kell élni ma, ebben a fájdalmas világban?” Csakhogy ennél – szerencsére – jóval gazdagabb történet-fűzérről van szó: tizennégy embert – hat nőt és nyolc férfit – látunk hétköznapi, normális élethelyzeteikhez képest kivételes állapotban, tökrészegen. Viripajev feje tetejére állítja a teremtésrendjét: a részegségből mint természetes alapállapotból indul ki, innen  szólaltatja meg hőseit, minden konfliktus, egyáltalán minden szituáció ezen a létállapoton alapul. A kortárs magyar drámairodalomban Székely Csaba Bánya-trilógiájában (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) látjuk ezt a csontrészegségből kibontakozó világrettenetet. Viripajevnél a látszólagos rendszertelen kavargás gondosan felépített társadalmi keresztmetszetet mutat: a töredezett jelenetekből összeálló mozaiktörténet a társadalmi és anyagi ranglétra legkülönbözőbb fokain álló emberek részegségbe fúlt történet-cserepeit villantja fel: egy jól menő fesztiváligazgató (Mészáros Máté), egy kurva (Ónodi Eszter), egy megcsalt férj (Kocsis Gergő), egy megcsalt feleség (Rezes Judit), gazdag maffiózók,és megalázott kisemberek (Elek Ferenc, Keresztes Tamás, Mészáros Béla, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Dér Zsolt e.h.), szeretetéhes, mindig minden jóból kimaradó nők (Pálmai Anna, Pelsőczy,Réka, Borbély Alexandra, Rujder Vivien e.h.) bódult-részeg randalírozásukból összeáll a kép: élhetetlen, lakhatatlan, reménytelen világ a miénk (pardon: az oroszoké, persze).

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Viripajev a részegek egyszerre taszító és természetesen sokszor ellenállhatatlanul komikus világának társadalmi keresztmetszetét úgy rajzolja meg, hogy bárki bárhonnan jött is, ugyanazzal a konfliktussal találja magát szemben: meddig marad ember az ember, meddig segít a hit, van-e remény akkor, amikor már minden érték megsemmisült, van-e értelmezhető jelentése a ’szeretet’ szónak ott, ahol a mocsok és nyers, esztelen erőszak itatott át minden életpillanatot. Mélyen vallásos, megrendítően bibliai kérdések, amelyekkel - ha elfogadjuk Viripajev hőseinek életsorsában megfogalmazott válaszát – nem jó szembenézni. A részeg ember veszélyes: kiszabadulva a hétköznapi konvenciók szorításából, egyszerre a gátját veszített őszinteség, és felelőtlenül pusztító erő. És végtelenül sebezhető is, könnyen lépre megy bármely csábításnak, kirabolható, megerőszakolható, akár meg is ölhető. De bárhogyan is viselkedjék az adott szituációkban, akár agresszor, akár áldozat, sorsa mindegyiküknek ugyanaz lesz: előbb-utóbb elpusztulnak valamennyien. Nem lehetnek illúzióink, Viripajev színpadán ott a bibliai világvége.

Gothár Péternek ez már a második idei rendezése a Kamrában: az Oszlopos Simeon októberi bemutatója után decemberben a Részegeket vitte színre. Akkor is, most is ő jegyzi az előadás díszletét. Az Oszlopos Simeon díszlete tökéletes, már most esélyes ’az évad legjobb díszlete’ címre, s messze jobb, mint az előadás. A Részegek esetében éppen fordított a helyzet: a térből kihasított, megemelt dobogón megjelenített utcarészlet kizárólag a nézőtér középső harmadából belátható, s mivel viszonylag szűk ez a kivágás, s a színpad mélye felé szűkül, a távolabbi részei már csak a néhány, pontosan középen ülőnek nyújt élményt. Ehhez képest a lőrés-utca két oldalán meghagyott, jórészt sötétbe burkolt terület aránytalanul nagy; az egyik oldalon  ülnek az éppen nem játszók, illetve ötletesen zenélnek és ’szinkronizálják’ a színpadi zajokat (akvárium, vízlöttyintés, csobbanás, stb.), a másik oldalon – mivel ez a túloldal volt tőlem, így néha csak késve vettem észre – időnként szereplők léptek be. A végén meglehetősen kiszámíthatóan azután meg is mozdul a szín, de ezért az egy ’poénért’ igazán kár volt megfosztani a nézők egy részét a szín látványától.

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

A Katona színészei – mára már evidencia, mégis hangsúlyozni kell – egészen kivételes színvonalat képviselnek, s az is természetes, hogyViripajev részegeivel, a dráma részeg-egyhangúságával is bátran terhelhetők. Ami igazán bravúr, hogy kivétel nélkül rendelkeznek azzal a játékintelligenciával, amely megóvja őket a túljátszástól, vagyis ellen tudnak állni a részeg-szerepekben előre kódolt komikum-csábításának. Így előáll az a helyzet, hogy a részegség mint létállapot minden tragikumával és komikumával már-már vallásos révületnek tetszik, nem pedig egy ember kivételes - visszataszító/együttérzést/kárörvendést keltő -, múló élethelyzetének.