Mohácsi harmadik nekifutásra rendez boszorkányüldözést. A színészek lelkesek, a nézőknek mindegy.
Nagy harcok dúlnak a Vígben. Hagyomány és haladás néznek farkasszemet egymással. A budapestiek szemében emblematikus színházépület (a klasszikus Fellner és Helmer látvány) saját maga történelmi jelentőségét hirdetve trónol a Szent István körút 14-ben, miközben művészei hosszú évtizedek óta küzdenek a Víg-brand legnagyobb büszkeségével: az elődök örökségével. Sokszereplős drámákat bérletes törzsközönség előtt játszó társulati kőszínház: a főváros népszínháza. Utolsónak, mutatóba maradt példány; egy letűnt aranykor emlékhelye. Bástya, ahol a múlt kincseit őrzik, ami menedéket ad, ahová be tudunk zárkózni. Ugyanakkor soha nem elégszik meg ennyivel. Tehetséges, nagy munkabírású színházi emberek újra és újra belevágnak a lehetetlenbe: jelen időben fogalmazni a matuzsálem korú Vígszínházban.
Az úgynevezett „retró évad” első hősies próbálkozása Mohácsi János nagyszínpadi rendezése: Arthur Miller népszerű darabjából, A salemi boszorkányokból átírt Istenítélet. A színház legutóbb 1998-ban Rudolf Péter rendezésében játszotta a művet (az akkori szereposztásból Hegedűs D. Géza és Lukács Sándor most is játszik), Mohácsi 1995-ben Kaposváron, 2008-ban Pécsen már bemutatta saját változatát, díjakat is nyert vele. Ezek után jogosan gondolhatnánk, hogy valami különleges aktualitása van az újabb színrevitelnek, de sajnos csalódnunk kell. Az előadás olyan hatást kelt, mintha Mohácsi távollétében, mohácsis eszköztárral, a mohácsis hatásra törekedve rendezték volna meg. Valahogy úgy képzelem, ahogy a velencei Tiziano tanítványai festettek a mester műhelyében, a mester jóváhagyásával, a kép sarkában az ő aláírásával. A tanítványok a társulat, köztük élen az új tagok, akik nagy beleéléssel, felkészülten, koncentráltan vesznek részt a játékban, de a rendezői kontrollt pótolni ők sem tudják. A bemutató sikere a tökéletes szereposztás, a többit hozzágondoljuk.
De végül is miről szól Miller 1953-as darabja? A büfében hallom, ahogy azt mondja valaki: majd otthon elolvasom, hogy is történt ez eredetileg. De mire gondol? Vajon fontos tudnunk, hogyan zajlottak az eredeti boszorkányperek 1692-ben a Massachussets-beli Salemben? Vagy inkább olvassunk utána McCarthy szenátor és az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság botrányos kihallgatásainak: annak az őrült feljelentgetősdinek, amely a személyében érintett Millert a darab megírására sarkallta? Melyikhez van több közünk? A tömegpszichózis, az emberek manipulálhatósága, a megfélemlítés diadala mindkét esetben jól boncolgatható jelenség, az előadásban mégis erre kapjuk a legkézenfekvőbb megoldásokat. A helyenként kellemetlen perceket is okozó tömegjelenetekben közhelyes állítások, bárgyú poénok és artikulálatlan ordibálás keveredik zagyván, és különösen zavaró, hogy a színpadi mozgásokat egy iskolai előadás szintjén oldják meg. Ahogy A velencei kalmárban (Nemzeti Színház, 2013) Mohácsi a zsidógyűlöletre, a kirekesztő zsidóviccekre helyezte a hangsúlyt, úgy itt az emberi ostobaság, gonoszság, gerinctelenség eseteit adja elő szájbarágósan. Az erős hatások kedvéért leegyszerűsít, egyszersmind ront a szövegek minőségén.
Ha türelmesen kivárjuk, a végére, a negyedik színre mégis beérkezik a történet. Zajlanak a kivégzések, a bűnösök (ha voltak egyáltalán) megúszták, az emberek kiábrándultak, mindenki lapít, a sunyi és enervált döntéshozók ügyködnek tovább. A Mad Max filmek vizualitását idéző rideg színpadkép (Khell Zsolt) és a talált ruhadarabokból összevarrt jelmezek (Remete Krisztina) is itt kapnak jelentést: a nagy áldozatokkal járó harcok utáni korban járunk, és túlélőkként a soványka koncon marakodunk. Igen, ez ismerős. Amikor a színészek-zenészek ütemes tapsba kezdenek, és közben ránk kapcsolják a nézőtéri fényeket, értenünk kell: a mi teljesítményünk is benne van ebben a történetvégben. Viszont attól tartok, hogy ez a gesztus ilyen formában elkésett és erőtlen. Könnyű vállat vonni, nem magunkra venni, hiszen (a hagyományos elvárásokhoz igazodva) a közönség nagy része ide nem önvizsgálatot tartani jön, hanem mondjuk Stohl Andrást szeretné látni. Hozzáteszem, ők járnak a legkevésbé rosszul.
Mohácsi elfáradt rendezői színházát ugyanis a színészek mentik meg. Öröm nézni, ahogy játék közben régi és új tagok egymásra csodálkoznak, és hogy a társulat félhomályából végre többen elő tudnak lépni. Az álmatag Össztánc helyett most van talán lehetőség csapattá szervesülni. Különösen tetszik Péter Kata megtörése, Hevér Gábor kezdeti öntudatlansága, Szilágyi Csenge fölénye a bírósággal szemben, Hegedűs D. Géza árulkodó testtartása, járása, vagy ahogy Fesztbaum Béla és Lukács Sándor az ítélethozók két végletét adják. Erősek még Herczeg Adrienn és Stohl András kettős jelenetei (a Proctor házaspár tragikus története mögötti életrajzi adalék: Miller bűntudata, hogy megcsalta, majd elhagyta feleségét Marilyn Monroe-ért), Felhőfi Kiss László pillanatokra felcsillanó humora, és persze Kútvölgyi Erzsébet, akire darabokat kellene írni. Megkockáztatom, az Istenítélet bemutatója a színészeknek fontosabb esemény, mint a nézőknek.
Arthur Miller az egzisztenciáját veszélyeztetve, legbensőbb félelmeit és szégyenét kiteregetve írta a kortárs közállapotokkal szembesítő darabot. Ehhez képest – bár most sem tét nélküli vállalkozás műsorra tűzni a Mohácsi-átiratot – a színház kizárólag úgy kockáztat, hogy közönségét jóformán békén hagyja vele. Ha ilyen az évad legmerészebb húzása, ne lepődjünk meg, amikor a színház egyszer csak a színháziak (köztük a kritikusok) magánügye lesz.
Friss a comment.com-on