Birtokba vette a Magyar Színházat a talpraesett tizedes, és összeverbuválódott csapata. Aki rajongója a legendás filmnek, nem fog csalódni: szerethető szereplők, csipetnyi önirónia, jó ízlésű komédiázás jellemzi a teátrum idei első bemutatóját.
Fotó: Kozma János, Zsigmond László
Pedig azt hihetnénk, hogy A tizedes meg a többiek színrevitele a mission impossible kategóriába tartozik. Dobozy Imre filmdrámáját Keleti Márton rendező tette az egész ország számára ikonikussá; művészi értékét és időtállóságát bizonyítja, hogy még a mostani fiatal generáció is kívülről fújja a filmben elhangzó legismertebb – azóta szállóigévé vált - mondatokat („Már a spájzban vannak az oroszok”, „Mert mi mindig zabálunk - magyar átok”). Mindemellett olyan színészlegendák játsszák a film központi szereplőit, mint Sinkovits Imre, Darvas Iván, Márkus László, Major Tamás, Szabó Gyula, Raksányi Gellért. Kegyetlenül nehéz feladat ez egy színház számára, és egyben óriási kihívás. Ha ugyanis sikerül jól színpadra vinni, a telt ház garantált.
A rendező, Lengyel Ferenc nem ment ellene a film koncepciójának. A színpadi adaptációhoz elkerülhetetlen volt pár módosítás, amelyek plusz poénokra, ziccerekre is lehetőséget adtak. Kevesebb lett az akció, több a szöveg, ez azonban egyáltalán nem baj. Az előadás jó ritmusban halad (talán néhol lehetne pörgősebb), az új poénok is működnek, a drámai helyzeteket humorral sikerül feloldani.
Fotó: Kozma János, Zsigmond László
Ebben a változatban a helyszín változatlan: csak a kastély belső részét láthatjuk, és ami ott történik (Kovács Yvett Alida impozáns díszlete). Ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre erősebb a változatlanság szimbolikája. Drechsler báró elhagyott kastélyáról Magyarország háborús helyzete jut eszünkbe: hol a német, hol az orosz ostromolja, a bent lévő magyarok pedig mindig ahhoz igazodnak a túlélés reményében, akitől az életüket féltik.
Egy jól sikerült vígjáték elengedhetetlen feltétele a jó szereposztás. A tizedes meg a többiek felejthetetlen karakterei remek színészekkel térnek vissza a színpadra. Az előadás alappillérei egyértelműen Bede-Fazekas Szabolcs, Fillár István, és Eperjes Károly. Bede-Fazekas minden hájjal megkent, dörzsölt tizedesének ragyogó kontrapontja Fillár István kifinomult, kissé neurotikus, hazájához az utolsó percig lojális Gálfy zászlósa. Bede-Fazekas igazi vagány tizedes, minden helyzetből a legjobbat hozza ki, és ha kell, remekül alkalmazkodik. Fillár olykor heves gesztusokkal, tagoltan artikulálva tudatja szofisztikált nézeteit a hazafiságról. Őket erősíti Eperjes, mint Albert, az eszes, szolgalelkű inas – szinte eggyé válik a szerepével. Elegánsan navigálja a folyamatosan betoppanó idegeneket, találékonysága kiegészíti a tizedes furfangjait. Eperjes visszafogott gesztusokkal dolgozik, sokszor csak a háttérből figyeli az eseményeket, jelenlétének súlya van.
Fotó: Kozma János, Zsigmond László
Mellettük kiemelkedő Horváth Illés Szijártója, a szökevény munkaszolgálatos kommunista szerepében, illetve Takács Géza Grisája. Horváth minden porcikája sunyiságot sugároz, a tizedes mégis megbízik benne. Takács Géza, a „spájzból” felbukkanó Grisa, az egyik legkomikusabb figura. Takács lubickol a megsebesült, folyton vedelő szovjet katona szerepében, egy szót sem ért magyarul, mégis támogatja a túlélni vágyó partizán magyarokat.
Rancsó Dezső (Gáspár), Szatmári Attila (Fekete) hibátlanul hozzák a csetlő-botló, lavírozó katonákat, Gémes Antos kellően ijesztő nyilas. Talán az egyetlen, ami hiányzik, a folyton éhes SS Obersturmführer markáns megjelenése – lehetne hangsúlyosabb, viccesebb.
Több ez az előadás, mint nosztalgia. Emlékeztet minket arra, mennyire elfelejtettünk nevetni saját magunkon, erényeinken, hibáinkon, ügyetlenségeinken. És ebben a feszült légkörben erre most nagyon-nagy szükség van.
Friss a comment.com-on