Elfogulatlan laikus helyett vérbeli István, a király rajongót menesztettünk a szegedi Dóm térre, aki Alföldi Róberttel szemben sem titkolja elfogultságát. Bolondul Stohlért, bírja a Kimnowakot: azt hitte, a földi paradicsomba váltott jegyet. Mégsem azt kapta, amit várt. A katarzis elmaradt, a csalódás megvolt.

Tompos Kátya (hangja) a király. És ennyi az egyetlen pozitívum, ami elmondható Alföldi Róbert István a király rendezéséről. Na jó, a díszlet látványos, jó ötlet a korona, ami a végére végképp értelmet nyer, börtön, amelybe bezárjuk magunkat, vagy bezárnak minket itt, közép Kelet-Európa szívében.

Valahogy ez most nem állt össze. Nem lehet engem azzal vádolni, hogy ne lennék Alföldi-rajongó, hogy ne tartanám kiváló színésznek Stohl Andrást, de ki kell mondjam: ők a leggyengébb láncszemei ennek az összecsapott előadásnak, mely híján van minden eredeti ötletnek. Amit látunk, azt már láttuk valahol. Stohl András, akitől játékban, de énekben is megszoktunk egy nívót, most fájdalmasan alulteljesít: itt valami nagyon nem stimmel. Nem érzem az őserőt, nem hiszem el, hogy ő az, és ami a legfájóbb, sőt egy zenés előadás esetében megbocsáthatatlan: a 17-ei előadáson bizony hallgathatatlanul hamis volt. A Feke Pál által megformált (?) István tökéletesen semmilyen. Sehonnan nem halad sehova, azt is középszerűen teszi. Egy percig sem tudom neki elhinni, hogy ő király, vagy, hogy egyszer csak az lesz. Udvaros Dorottya toporog Sarolt szerepében, énekhangja is itt-ott megbicsaklik (gyorsan meg is hallgattam a CD-jét, hogy visszaadja a hitem).

Szemenyei János Tompos Kátyán kívül az egyetlen, akit jó nézni, akinek az erre az estére jutó tehetsége messze a többiek felett áll. Csak tisztességgel megcsinálja a jeleneteit a három főúr: ezen az estén Schneider Zoltán, Hevér Gábor, Znamenák István is csak testben van jelen a színpadon. Dolgozik a tánckar is szorgosan, de semmi több. Mint Kimnowak rajongónak is, hatalmas csalódás volt Novák Péter: téblábol, ordít, de igazából meg sem hökkent…. Talán vicces pillanat, a Trabanton beguruló, és kicsit a Vissza a jövőbére hajazó Varga Miklós Nagy Feró kettőse, de az ének pusztító. Oké, hogy a Nagy Feró akkor is a Nagy Feró, de meglepett Varga Miklós erőtlen hangja is.

Radnay Csilla Gizellája szép, énekben is korrekt, de várnám a fricskát (ha már Vecelinnel lassúzik), legalább legyenek egymáséi ott, a színpadon. De még csak az sem. Értem én, hogy a Fehérlófia mondakör meg a vér, de talán arra is gondolni kellett volna, hogy bajos kivinni egy fejetlen lovat, ami a görgők miatt rázkódik, az egész annyira komikus, hogy a Bécs szektort egyszerre rázta a röhögés. A zörgő görgők esete nem egyedi az átélést lehetetlenné tevő tényezők között. A jelenetek között nem ritkán zavarba ejtően hosszú szünet van, mintha senki nem tudná, mi a következő lépés.

És hát a vége, talán az a legfájóbb. Nem jött szívből a Himnusz, mert nem volt katarzis. Rám erőltették az álló tapsot, a felkapcsolt lámpákkal, de a végén visszarogytam a székembe, sajnálva magamat, a máskor zseniális rendezőt, az egyébként fantasztikus színészeket, és ezt az elvesztegetett estét. Csak drukkolni tudok a többi estére, hogy ott a helyükön legyenek a hangok, lélekben is ott legyenek a színészek, talán valamit még változtat a rendező is a siker érdekében. Mert képesek rá. Legalábbis eddig sokszor bizonyították.

foto: Blikk