Blogunk tisztelettel viseltetik az operett műfaja iránt, így ha keresetlen szavakkal illetünk egy előadást, az nem az operettnek általában szól, hanem a konkrét esetnek. Nyitott szívvel utazott Debrecenbe vendégbloggerünk is, de bizony pórul járt. 

Bódi Marianna a címszerepben

A debreceni Csokonai Színházban bemutatott A víg özvegy rendezője mindent megtett, hogy az egyszeri néző örökre elforduljon ettől az oly gyakran és méltatlanul leírt műfajtól. Horváth Patrícia nagy valószínűséggel maga sem tudta, tulajdonképpen mit kéne kezdeni Lehár vígoperába hajló nagyoperettjével. Céltalan, koncepciótlan, az operettekre oly jellemző mesevilág illúzióját kelteni képtelen zenés darab lett belőle, annak is a rosszabbik fajtából. Az előadás talán legnagyobb tévedése a főhősnőt alakító színésznő személye volt. Érthetetlen, hogyan bízhatták rá egy jócskán az ötvenes éveit taposó hölgyre a hamvas és a férfiakat könnyedén ujja köré csavaró Glavari Hanna szerepét. Nézőtársaimmal többen is felszisszentünk, amikor Bódi Marianna színre lépett.  Még a karzatról sem lehetett volna hihető, hogy ő lenne az a huszonéves (!) ifjú dáma, akire az összes báli hölgy halálosan féltékeny. Sőt, a darab szerelmesnek szánt jeleneteinél félő volt, hogy az asszonyság nem megcsókolja, hanem örökbe fogadja Daniló grófot.

Apropó, Daniló: a debreceni színház a fővárosból „importált” bonvivánokat, Homonnay Zsolt és Vadász Zsolt személyében.  Jól tették. Előbbi az orfeumban tanyázó Danilovics grófot, utóbbi Rosillont, a kitartó szoknyapecért alakította.  Mindketten többször bizonyítottak már szerepeikben. Kettejüket nézve és hallgatva egyértelmű volt, hogy érzik a műfajt, színpadi rutinjukkal próbálják menteni a menthetőt, ám ehhez partnerük nem igazán akadt. A nagykövet, Zeta Mirko szerepében Harmath Albertnek voltak erősebb pillanatai, jól hozta a mit sem sejtő, felszarvazott férj szerepét. A Víg özvegy kétségtelenül leghálásabb karaktere Nyegusé, az esetlen titkáré. A komikus szerepeket máskor magabiztosan hozó Mercs János azonban meglepően visszafogott és színtelen volt ebben a jutalomszerepben. Valószínűleg a rendezői szándék tartotta távol a bohóckodástól, noha itt épp indolkolt lett volna.

Homonnay Zsolt (Daniló)

Valencienne-t, Zeta Mirko kikapós feleségét Kovács Éva alakította, aki tisztességesen eljátszotta a rá bízott szerepet, a hangja azonban nem bírta a megterhelést, a második felvonásra már jócskán a tartalékait égette. Az előadásban két olyan dal van, amely ha felcsendül, minden operettszínpadon szinte azonnal tapsba kezd a közönség: az Asszony dal és a Grisette kán-kán. Debrecenben azonban csak a szokásos dalvégi tapsot kapta meg a két legnagyobb sláger, még egy aprócska reprízre sem futotta. A dramaturgia a Grisette kán-kán során sem követte a zene ívét, az asztalon álló táncost imitáló énekkarosok nem hogy nem kánkánoztak, de épphogy csak félszegen emelgették a lábaikat, le ne essenek a thonet asztalról.

A díszlet az előadás egyik leggyengébb pontja, ugyanis lényegében nincs. Négy darab gurítható lépcsőből áll, amelyen céltalanul bolyonganak a szereplők fel s alá, majd a lépcsők tetején biztonságuk érdekében az ajtóba kapaszkodva próbálják kiénekelni Lehár gyönyörű dallamait. Fájó, hogy egy színház, amely egy nagyoperett színpadra állítását tűzte ki célul, ennyire nem foglalkozott a színpadképpel, noha ez a műfaj legalább felerészben a látványról szól. Ha ez a megoldás szolgálta volna a modernséget, hát nem szolgálta. Maradt poros, áthallások és utalások nélküli tucatelőadás, de legalább szegényes kivitelben.

A Csokonai Színház a Vidnyánszky-éra utáni első bemutatója nem lett korszakalkotó, legalábbis reméljük.

Fotók: Csokonai Színház