Megrontott fiatalok, feszt kiürülő pálinkásüvegek, kilátástalanság egy erdélyi faluban. Ezt a világot festi meg a tehetséges fiatal drámaíró, Székely Csaba Bányavíz című új drámájában. A Szkénében jó előadás született belőle. Sok nevetés és jó pár gyomros a mérleg.

Kaszás Gergő (Ignác)

Székely Csaba Bánya-trilógiájának harmadik részéből, a Bányavízből tartottak tegnap ősbemutatót. Csizmadia Tibor szinte külön társulatot hozott létre a fiatal erdélyi író műveinek kisszínpadra állítására, a Bányavirágot a Pinceszínházban rendezte meg Kaszás Gergővel, Tóth Józseffel és Bozó Andreával. A Bányavakság már a Műszaki Egyetem második emeletére költözött, és jöttek a színészek is; maradtak a Bányavízre is mind.

A trilógia befejező része ismét az apró erdélyi faluban játszódik, visszatérő elem a nyomor, az alkoholizmus, a falusi élet elszigetelt bezárkózása, a csehovi elvágyódás, a kiüresedettség, a bénító fásultság. És ott a bűn is, ezúttal épp a bűntelen életről prédikáló plébános, Ignác (Kaszás Gergő) az, aki  – akárcsak Czigler Balázs fiókokkal és szekrényekkel teli sekrestyéje – titkot rejteget, nem is egyet. A Bányavakság polgármestere után Kaszás ismét egy fásult, kiégett, tisztségével visszaélő „elöljárót” hoz, aki képtelen uralkodni vágyain és szenvedélyein, miközben elveszett tekintélyének maradványaiba kapaszkodik. Kaszás Gergő újra képes egy karakterbe önteni bűnöst és áldozatot, Isten szolgáját és emberi csúszómászót, egyszerre tud szánalmat és haragot ébreszteni a plébános figurája iránt. Értékes alakítás.

Bozó Andrea a szenilis házvezetőnő hálás szerepében lubickol. Az önmagánál jóval idősebb figurát is kiválóan hozza: minden jelenete szomorú burleszk. Tóth József, a tanító István szerepében egyszerű kisember, aki csak túlélni akar, boldogulni, de háza leég, így a plébános fogadja be lányával, Imolával (Eke Angéla) együtt. István elfogadja sorsát, a kiszolgáltatottságot, de nem tűri a tisztességtelenséget, attól kikel önmagából és nem lehet megállítani. Afféle székely Kohlhaas Mihályként indul visszaszerezni ellopott pálinkafőzőjét és a matracába rejtett spórolt pénzét. Tóth Józsefnek elhisszük.

Eke Angéla Imolája jobban sikerült, mint korábbi alakítása a Bányavakságban, karaktere is összetettebb. Falun ragadt kilátástalan fiatal lányt játszik, aki éppen csak ráébredne a szerelem mivoltára, de már lelkileg, testileg jóvátehetetlenül meg van gyalázva. Hiába a relatív értelmiségi háttér, az ő sorsa tizenhat évesen eldőlt. Kitörés nincs, betörés van.

Épül a díszlet. Azóta felépült.

A nevelőapja által gyerekkora óta molesztált Márton (Márkus Sándor) szelíd fiúként jelenik meg, aki fájdalmas titkát „felálló és levágott pöcsű faragott emberek” megalkotásába öli. A Bányavíz legnormálisabbnak, legjózanabbnak tűnő hőse azonban áldozatból lesz erőszaktevő, a sebek agresszióvá gyógyulnak, aztán újra kifakadnak. Molesztálója iránti gyűlöleténél csak szeretete nagyobb. Márkus Sándor jól bontja ki az eleinte egydimenziósnak tűnő, valójában többszörösen terhelt karaktert.

Csizmadia Tibor jó érzékkel bízta Székely Csaba világát már értő művészekre az előadást, amely ugyan nem nélkülözi a kissé hosszúra nyúlt jeleneteket. A vigadva nyomasztás hatásmechanizmusa azonban így is beindul. A fiatal erdélyi író ugyanis olyan társadalmi és nyelvi közegbe helyezi az egyébként sablonoktól sem mentes történetet, amely egyszerre groteszknek és gyomorba vágóan valóságosnak tűnik. Erdélyi magyarként szúró kritikával illeti sajátjait, akiket az anyaországban általában csak ízesen beszélő, szorgos istenfélőknek ábrázolnak, akik mélyen élik meg magyarságukat nap, mint nap. Székely a „Bányavidékén” azonban éppen olyan gyarlók, bűnösek, esendők, boldogtalanok, mint mi, anyaországiak, legendás agyafúrtságukkal pedig nem ritkán egymás eszén igyekeznek túljárni. Csizmadia Tibor hatásos, érdekes, jó színházat csinál Székely Csaba műveiből. Tessék elmenni, megnézni!