Székely Csaba Bánya-trilógiájának második és harmadik darabjáról már esett szó itt, a Ványa bácsi blogon, de az első valahogy kimaradt, így most pótoljuk. Az Alföldi-féle Nemzeti Színház stúdió-előadását fogadta be a Játékszín, mi pedig elmentünk megnézni, és most mesélünk róla.
A trilógia első részét látni utoljára, kicsit olyan, mintha a levest ennénk desszertnek. Ám mivel a szereplők mindhárom darabban különbözők, csak a környezet ugyanaz, nem sikerült megzavarni magunkat. A Bányavirág egy erdélyi faluban játszódik, ahol a bánya bezárása után a lakosság egyik harmada az alkoholba, a másik az öngyilkosságba menekül. A harmadik harmad pedig először az egyikbe, aztán pedig a másikba. (A nyomasztó hangulatot az előadás alatt Kerényi Róbert furulyába zümmögése fokozza.) Itt él és az első csoportot erősíti Iván (László Zsolt), aki túl régóta haldokló apját ápolja, egy ideje féltestvére, Ilonka (Tompos Kátya) segítségével. A faluban hosszú évek után is idegennek tekintett orvos, Csillag Mihály mindennapos vendég és persze ivócimbora, akire Ilonka vet szemet. A kilátástalan életből apja halála jelenthetne menekvést Iván számára, de Iván hiába vár. A sehova sem tartó, nélkülöző és megkeseredett férfi ellenpontja a szomszédban élő jómódú és jólelkű gazda, az együgyű Illés (Szarvas József), és felesége, Irma (Söptei Andrea), aki kompótot hoz naponta az öregnek, de valójában nem őt akarja látni nap nap után.
Sebestyén Aba Marosvásárhelyen lett első számú Székely Csaba-rendező, a drámaíró által beszélt színpadi nyelv az ő nyelve is. A Bányavirág, ez az erdélyi „Portugál” bátor őszinteséggel ábrázolja a romániai magyar kisemberek hamis pátosztól megfosztott sorsát, küzdelmeit. A Bányavirág az elfojtott vágyak, a meg nem valósuló tervek, a meg nem tett lépések drámája.
László Zsolt és Stohl András párosa a Nemzeti után is tovább él: a Mephisto és a Danton halála mellett a Bányavirágban. Stohl a motivációját vesztetten vergődő értelmiségi alkoholistát hozza. Tragédiája átélhető. László Zsolt meggyőző természetességgel játssza az életerős, de feleslegessé vált falusi embert. Kevés ilyen sokoldalú, a legkülönbözőbb figurákat egyforma hitelességgel alakító színészünk van, mint ő. Szarvas József kisebb szerepében is hatalmas. Illés szelídségével, absztinenciájával, kedves gügyeségével szinte földönkívülinek számít a faluban: Szarvas finom gesztusokkal készíti elő a vidám ember drámáját. Tompos Kátya kötelességtudó, de öntudatos fiatal nőt játszik: Ilonkát már megérintette a városi lét szele. Söptei Andrea más férfiba szerelmes asszonya őrlődik a tisztesség és a vágyai között. Különös hangulatú szerelmi háromszög ez egy halálraítélt településen.
Székely Csaba remekül karikírozza a határon túli magyarok torzított médiareprezentációját. Jön a tévé, elő a székely gúnyával meg a székely gatyával, őrizzük csak azt a hagyományt, amíg forog a kamera. Így ad fricskát azoknak, akik az erdélyieket óriási skanzenban élő, nap, mint nap magyarságukban fürdőző kihalófélben lévő emberfajként ábrázolják.
Ott vannak a drámai pillanatok, az Bányavirág mégis elszakad a klasszikus dramaturgiától. Az előadás izgalmas, érdekes képeket fest, de nem a végén éri el a csúcsát. Sőt, Stohl és László részegjelenete – amely toronymagasan a legnagyobb tapsot kapja ezen az estén – némileg kizökkent minket. Nem értjük, mire kell az olcsó siker, ha a drága is megérdemelt. És bár ha paródiaként értékeljük László és Stohl dülöngélését, a teljesítmény elismerendő, nekünk a kevesebb itt sokkal több lett volna.
A Játékszín értékmentő missziója tiszteletet, Sebestyén Aba Székely Csaba-rendezése pedig megtekintést érdemel.
Friss a comment.com-on