Érzelmi dilemmája volt csak Hevér Gábornak, hogy otthagyja-e a Nemzeti Színházat az igazgatóváltás után. Az idei évadtól a Vígszínház tagja, s azt mondja, ha itt is olyan vezetés jön, amelyikkel nem tud egyet érteni, tovább áll. Interjú.

Fotó: Bődey János

 

Tíz év Nemzeti után szerződtél a Vígszínházhoz, ahol második munkád egy „régi” előadás, a Mephisto volt. A szerepek nagy része le van kettőzve, azaz régi nemzetis, illetve vígszínházas kolléga is játssza. Milyen volt így próbálni?

Igen, néhányan vagyunk csak állandók, Mészáros Piroska, Bánfalvi Eszter, László Zsolt, Stohl András meg én, a többiek kettőzve játszanak. Két hetet próbáltunk így, azaz nem beugrásról, hanem szerepátvételről van szó. Egyfelől nem könnyű az újaknak, mert nem csinálták végig velünk anno az egész próbafolyamatot, másrészt így legalább már csak a készbe kell beletanulniuk. És fantasztikusan teljesítettek benne.

Nézőként még nagy különbség látszik víges és volt nemzetis kollégák között…

Ezt nem az én tisztem megítélni. Egyrészt ez már az én fészkem is, másrészt legfeljebb munkamódszerek különbségéről beszélhetünk.

Első munkád új színházadnál a Danton halála, amelyet Alföldi Róbert rendezett, játszik benne rajtad kívül még Stohl András és László Zsolt. Mintha még mindig a Nemzetiben lennétek…

Valóban szerencsénk van, hogy nekünk még az évad elejére is jutott egy közös munka, így kitolódott valamelyest a szembenézés, milyen is lesz nekünk/nekem ezentúl az életünk. Andrással a Nemzetiben majdnem minden darabban együtt voltunk, talán kettő kivételével, ezért rengeteget találkoztunk, most lesz a Danton meg a Mephisto és kész.

Hogy fogadott a Víg társulata?

Nagyon kedvesen, barátságosan, de hát majdnem mindenkit ismertem is már. A Danton után még inkább úgy éreztem, befogadtak.

Fotó: Bődey János

 

Sűrű volt az évad eleje a számodra: Danton; Igenis, miniszterelnök úr!; Mephisto…

Ne hagyd abba, pár nap és kezdek próbálni, Bodó Viktorral A revizort, miközben beugrok a Túl a Maszat hegyen című előadásba is a Pesti Színházban. Ráadásul tavaly évad vége óta nem pihentem szinte semmit. Június végéig játszottunk a Nemzetiben, utána készültünk a búcsúelőadásra, majd nemes egyszerűséggel július elejétől augusztus végéig az István, a királlyal dolgoztunk. Szeptember első napjaiban pedig kezdtem itt, a Vígben. Itt ugyan most összetorlódott minden, de nincs olyan sok munkám, tavaly ilyenkor 13 darabban voltam a Nemzetiben, itt egyelőre négyben. Ráadásul most egyszerre is próbáltam két darabot. Délelőtt Alföldi Robi rendezett a Vígben, utána beültünk egy taxiba, átmentünk az Átriumba, ott a Znamenák István irányított minket, majd vissza estére a Vígbe a következő próbára. Azt se tudtuk néha, hol vagyunk. (Nevet.)

Az Igenis, miniszterelnök úrban még főszerepet is játszottál, majdnem végig színen vagy, rengeteg szöveggel, nem keverted össze néha a sorokat?

Azt mondják, aki sokat beszél, annak jó a memóriája. (Nevet.) Ez egy képesség, nem tanultam soha. Általában tudom az egész szöveget, nem csak az enyémet. Nem is tudnak nekem végszavazni, mert én csak azt tudom, mit mond a másik, mármint az értelmét, azt nem, hogy mi az utolsó szava…

Ki szoktad segíteni a kollégákat?

Néha igen, és időnként az őrületbe is kergetem őket, hogy mindent vissza tudok mondani. De az Igenis, miniszterelnök úr azért kemény volt. Ez egy társalgási dráma, talán csak két jelenetben nem vagyok benne és a többi duma, duma, duma.

Ez az előadás erősen áthallásos a mai magyar viszonyokra.

Azért szeretem, mert finoman teszi ezt, nincs benne semmilyen konkrétum, de nagyon izgalmas, belelátni egy miniszterelnök munkájába. És döbbenet, hogy két ember személyes harcán függ egy ország sorsa. Ez egy 2012-es darab, angol miniszterelnökkel, de persze lehetne bárhol máshol is. De ezért szeretem a színházat. Rettentően mai műfaj, ma, most kell megszólalnia, ami a színpadon elhangzik. Ez nem egy múzeum.

Próbálni vagy játszani szeretsz jobban?

Egyre inkább próbálni. Minél öregebb vagyok, annál inkább bizonytalan vagyok önmagamban. Olyan tág ez a világ, nagyon nehéz megtalálni, milyen impulzusok hatnak leginkább az emberekre. Állandóan az motoszkál a fejemben, hogy vajon a színház hat-e az emberekre.

Fotó: Bődey János

 

Pedig mostanában élőbb, a mára jobban reflektáló műfaj mindenképp. A művészetek is keresik a módot, ahogy kritizálhatják a rendszert.

Nyilván ez minden művészeti ágban, így a színházban is így van, ahol egyébként ez évezredes hagyomány, ne felejtsük. A görögök vagy Shakespeare sem más indíttatásból írt, minthogy a korra reflektáljon.

Fáj még a Nemzeti-történet?

Ha találkozunk a régi kollégákkal, előjönnek az érzések. Persze vicces így hívni őket, hiszen az a színház még áll, és 4 hónapja még kollégák voltunk. De nem forgolódom az ágyamban esténként, hogy eljöttem, de akkor érzékenyen érintett.

Dilemma volt, hogy mész vagy maradsz?

Mindenképp, hiszen 10 évet voltam ott, miattam, miattunk is olyan lett az a színház, amilyen. Persze, hogy sajnáltam. Nem az épületet, de a közösséget, a munkamódszert, az előadásokat igen. Értelem és érzelem szembenállása volt, de egyértelmű volt a döntés.

Mi van, ha itt, a Vígben is hasonló történik, és Eszenyi Enikő, aki hívott téged, nem maradhat a színház élén?

Megyünk tovább, vagy abbahagyjuk.

Utóbbi opció?

Hát figyelj, 44 éves vagyok, persze, hogy nem akarom abbahagyni, életem a színházcsinálás, 20 órában ezt csinálom, de ha jön egy új vezetés, akinek a gondolatait nem tudom magamévá tenni, nem tudom támogatni, akkor odébbállok.