Az ország egyik legkedveltebb alternatív zenésze, Szabó Balázs rendezése zajos sikerrel debütált a Nemzeti Színházban. Megható vallomás apáinkhoz fűződő érzéseinkről, felnőtté válásról, elmúlásról.

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

A közélet és a színház sokat foglalkozik a nők helyzetével, feladatával, illetve az anyasággal, és annak velejáróival. Mintha ennél jóval kevesebbszer kerülne fókuszba a férfi, egyben az apa, aki gyerekkorunk óta ugyanúgy ott van, mint az anya, csak egészen más szerepet tölt be. Az Apám ablakából az ég című előadás az apa örökségét, létezésének apróbb pillanatait igyekszik megragadni tánccal, énekkel, prózával.

Valódi összművészeti produkció – a Hagyományok Háza és a Nemzeti Táncszínház szervezésében részt vesz benne a Magyar Állami Népi Együttes zenekara és tánckara, egy bábművész, két énekes, és a rendező (aki a zeneszerző is egyben). Nagy veszélye egy ilyen volumenű vállalkozásnak, hogy könnyen felborulhat az egyensúly, az egyik műfaj jóval nagyobb teret kap, mint a másik, vagy például túl sok mindent akarnak belesűríteni. Erre a produkcióra szerencsére ez egyáltalán nem jellemző. Ízig-vérig csapatmunka, ahol minden kidolgozott, harmonikus, és éppen annyit közöl, amennyi szükséges.

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

Szabó Balázsnak ez az első nagyszínpados rendezése, színházi berkekben bábszínészként volt ismert méltán népszerű zenekara, a Szabó Balázs Bandája előtt. És az előadás pontosan olyan, mint amikor egy Szabó Balázs szerzeményt hallgatunk: magával röpítenek minket az érzékletes metaforákkal megrajzolt képek, és az édes-bús melódia. Már-már költői színház. Nem egy konkrét történetet mesél el, hanem emlékfoszlányokból kiragadott pillanatokat jelenít meg. Nagyvászonról a Felnőtt Én (Ottlik Ádám) töprengve beszél hozzánk, és emlékezik. Emlékezik az édesapjára, aki cigarettaszagban és füstbe burkolva ül egy fotelban. Majd megjelenik a Gyerekkori Én, egy törékeny bábkisfiú (Makra Viktória kelti életre finom rezdülésekkel). Számára az apa csupa lehetőség, csupa megfejthetetlen titok. Ez a két sík mosódik össze: a gyermek és a felnőtt szemszöge. A színpadon ablakként, fényképtartóként, esetleg tükörként funkcionáló, ide-oda mozgatható fémkeret jelzi (díszlet: Mátravölgyi Ákos), hogy van egy másik dimenzió is. Ebben nézi tükörképét a gyermek, és meglátja az apját. S az apa ugyanígy meglátja a fiában saját magát. A mozdulataiban, mimikájában, gesztusaiban. A tükröződés-motívum ugyanúgy végigvonul az előadáson, ahogy az apa vörös kabátja, vagy bakancsa. Körbeleng minket az "apaszag", aki mellett természetesen megszólal az "anyahang" is, hangsúlyt kap a férfi és nő kapcsolatának bemutatása is.

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

Rengeteg humor, és sokszínű ötlet jellemzi a mozgást, a táncot, amely az előadás alappillére. Három koreográfus stílusa csiszolódik össze; Ágfalvi György modern gondolkodása remekül kiegészíti Kökény Richárd és Mihályi Gábor hagyományos néptáncos elemeit. Újraértelmezik a botos tánc szerepét; kétségtelenül az egyik legviccesebb rész, amelyet a közönség nyílt tapssal jutalmaz. Persze a bottal való játék sem csupán öncélú gegként szerepel: a férfivá válás, a férfi lét különböző stációit mutatja be ironikus formában. A klasszikus elemeket bátran keverik másféle stílusokkal; remek, ahogy a horgász-jelenetnél a táncosok békaugrásokkal keltik életre a tavat. Vagy amikor a romantikát pajkos, fűben elfekvős, szoknyalibbenős mozgásokkal idézik meg – igazi Molnár Ferenc-es ligeti báj, mint a Liliomban. A táncosok koncentráltan, tökéletes összhangban dolgoznak együtt, lendületesen kalauzolnak át minket időn és téren át. Szűcs Edit jelmezei ügyesen ötvözik a hagyományosat a mai divattal, kortalanságot, légies hatást kölcsönözve a táncosoknak.

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

Szabó Balázs zeneszerzőként ugyanezzel az érdekes eleggyel operál: a népzenei motívumok mellett egyéb stílusjegyek is felfedezhetőek, olykor sanzonra emlékeztetnek a zenei betétek. Sokkal színházibb zene, mint amilyen maga a Szabó Balázs Bandája, a zenekartól teljesen független, önálló entitás. Bognár Szilvia és Szoboszlai Balázs tiszta, csengő orgánummal mindenféle manír nélkül szólaltatják meg a lírai szerzeményeket.                

Adekvát lenne, hogy az Apám ablakából az ég a halál fájdalmával záruljon. A tükörből visszaintegető apa végleg elbúcsúzik. A fotel üres, vörös kabátja a fiára száll. Ám nem ez lesz a zárókép. Innen újrakezdődik a történet, visszatérnek a régi emlékek, fontosabb momentumok utalva arra, hogy mindenki hagy valamilyen nyomot a világban, és mindig lesznek olyanok, akik emlékeznek rá, és továbbviszik az örökséget.

Kétségtelen, hogy a cél nem egy szokatlanul új üzenet, nem a provokáció, vagy nem a hatásvadászat. Hanem egy olyan alapélmény megfogalmazása, amellyel bárki azonosulni tud, mert mindannyian cipeljük, csak legfeljebb más hangulatokkal, más pillanatokkal tarkítva. Ez a batyu, az örökségünk, a valakihez való tartozás érzése mind benne van az előadás hosszan kitartott egyórás pillanatában.

Legújabb rendezésének középpontjában egy szenvedélyes király áll, aki egyszerre vágyik uralkodni és szeretni. Míg őt szeretetéhség, addig udvaroncait a hatalomvágy kínozza. Fekete Ernő csodálatos játéka pedig mindenkit magával sodor. KRITIKA 

Fotó: Posztós János

Gaveston alakját épphogy megvilágítja a fény. Testtartása, arckifejezése beszédes – sértett, és száműzött, II. Edward király kegyence és szeretője. Már első látásra sem nyeri el szimpátiánkat, pedig még nem is ismerjük. Hírt kap, melyből kiderül, visszavárja a király. Arcán ördögi mosoly fut át, és felfedi, kikre van szüksége visszatértekor: zenészekre. „Kik a lágyszívű királyt úgy hangolják, ahogy én akarom.”- kulcsfontosságú kijelentés. Alföldi Róbert rendezésében ehhez méltóan vannak igazi zenészek is, valódi hangszerekkel, részesei a történetnek, hol oldják, hol fokozzák a hangulatot. A zenekar egyben erős metafora is: a manipulátorok úgy játszanak a manipulálhatóakon, mint zenészek a hangszerükön.

Egy zsebkendőnyi térben feszülnek egymásnak a szereplők, szűkösen vannak. Kellemetlenül nem színházi tér a Budapest Music Center koncertekre kialakított színpada, eldönthetetlen, kedvez-e az előadásnak vagy sem. Mert néhol nem működik az akusztika, mintha küzdenének a színészek, mennyire beszéljék be a teret. Így valaki túl halkan, valaki túl hangosan beszél (és nemcsak a zenés részek alatt). Érdekes lesz, ha a produkció esetleg egy színházi közegbe kerül, akkor mennyire írja át az előadás feszültségét az új, kényelmesebb tér. Hiszen könnyen mozgatható előadásról van szó, a díszlet mindössze egy koromfekete fal. A jelmezek szintén a fekete összes létezhető árnyalatában pompáznak (díszlet-jelmez: Tihanyi Ildi), néha előfordul egy kis szürke is, hogy ne legyen ennyire nyomasztó az atmoszféra.

Edward királyról azonnal az jut először az eszünkbe, hogy meleg volt, és mennyire méltánytalan halált halt. Hihetnénk, hogy az előadás minimum szépíteni fog, esetleg kedvez az egyik oldal felé, de Alföldi meglepően tartózkodik az állásfoglalástól, ehelyett újraértelmezi Marlowe figuráit. Az összes szereplőt elviszi a végletekig, nem kímél, nem finomkodik. A központi kérdés az, vajon Gaveston szúrja az udvar férfiúinak a szemét (illetve a sok királyi kegy, melyben részesül), vagy a két férfi szerelme? Egyértelműen az előbbinek van nagyobb súlya. Nem szívlelik Gavestont, és erre jó okuk van. Olyan antipatikusan, és arrogánsan viselkedik, hogy már-már rokonszenvezni kezdünk Mortimerrel. Levizelni egy püspököt, megalázni egy nőt? Azért, mert megteheti? Gaveston ügyes manipulátor, aki felhasználja a királyt. De ahol felmerül az önzés, létezhet szerelem?

Fotó: Posztós János

Mortimer a másik nagy játékos, míg Gaveston a királyt fűti, hangolja emberek ellen, addig ő Izabella királynét férje ellen. Pedig Izabella szereti a királyt, és egy ideig mindent eltűr neki, még a ribancozást, a megvetést is. Érthető, hogy Mortimer kihasználja a királyné kiszolgáltatott, mostoha helyzetét, aki fokozatosan elfordul férjétől, és a végén igazi hárpiává válik. Egymásra találásuk nem más, mint érdekek találkozása.

Edward a szemünk előtt bizonyítja, mennyire inkompetens király. Az országa nem érdekli, csak Gaveston. Érte viszont bármit megtesz. Érzi, hogy az udvar szemében szálka a férfiszerelem. Azonban addig hecceli, provokálja őket, míg mindenkit elüldöz maga mellől. A vágyának él, mondhatni, nem egy taktikus uralkodó. Becsülendő, hogy felvállalja szerelmét, de itt a hangsúly a hogyan-on van. Azzal, hogy nem bírja megfékezni Gavestont, sőt, mindenben támogatja, támadási felületet ad Mortimer számára. Egy király megbuktatásához nemcsak életvitele, szexuális irányultsága vezethetett; elég volt hamis vádakkal besározni, csapdába csalni. Számos uralkodó, és trónörökös vesztette életét ármánykodás miatt. Ha valaki nem volt elég keménykezű udvaroncaival, szeretőivel – önként rohant a vesztébe. Edward nem abba bukik bele, hogy meleg. Hanem abba, hogy teljes mértékben kicsúszik a kezéből az irányítás, és ő maga sodorja anarchiába az országot.

Mindamellett, hogy Alföldi mindig is irigylésre méltóan jól elemzi a darabot, karaktereket, ezúttal is pazar színészgárdát gyűjtött össze.

És Fekete Ernővel megütötte a főnyereményt. A Katona József Színház kimagasló tehetségű művésze anyaszínházában szelídebb, plasztikusabb szerepeket kap, II. Edwardként sokkal nagyobb érzelmi amplitúdón mozoghat. Fekete Ernő tüzes kék szemeivel majd felfalja imádott Gavestonját. Rajong érte, dédelgeti, ha elveszíti, toporzékolni kezd. Már-már komikai magasságokba emeli a király együgyű szerelmét. Gaveston társasága láthatóan rossz hatással van rá, pökhendi lesz, és gőgös. Annyira elvakultan csak rá fókuszál, hogy nem érzékeli a közelgő veszélyt. Míg az elején könnyelműen játszik koronájával, a végén annál nehezebben válik meg tőle. Bukásakor poétikus önsajnálatba kezd. Miközben arról szónokol hevesen, hogy a királyné és Mortimer bepiszkolta tiszta nászi ágyát, bizony eszünkbe jut az a bizonyos kettős mérce. (A nászi ágy Gaveston óta nem makulátlan…) Fekete ennek ellenére sajnálható, és szerethető Edward, főleg azért, mert távol állnak tőle a hatalmi játszmák, és a többiekkel ellentétben tud szeretni – túlságosan is.

Fotó: Posztós János

Patkós Márton Gavestonja már az elejétől kezdve nem árul zsákbamacskát, a királyt úgy ugráltatja, ahogy akarja. Az udvart megveti, a püspököt lenézi, sőt, le is vizeli. Erős és nyers színpadi gesztus, de szükség van rá, hogy megértsük, Gaveston mennyire gátlástalan. III. Edwardként sajnos kevésbé meggyőző. Makranczi Zalán ügyesen sáfárkodik Mortimer többarcúságával: képes elnyerni a szimpátiát, képes maga mellé állítani az udvart elsősorban Gaveston, majd a király ellen. Makranczi szikár, érces, ravasz Mortimer, de túl sokat akar, és ez lesz a veszte. Radnay Csilla Izabella királynéja merev, szomorú. Radnay nagyszerűen érzékelteti a királyné súlyos dilemmáját: maradjon megalázott nő vagy álljon ki magáért. Szatory Dávid tutyimutyi királyi öccs, Jordán Tamás hol lenéző püspökként tűnik fel, hol királypárti áldozatként. Medveczky Balázs Spencerként afféle wannabe Gaveston, hastáncával komikus figura.

A végén megdöbbentő a felismerés: hiába telt el pár száz év, hiába lett elvileg nagyobb az elfogadás, a felvilágosultság, bizonyos pozíció és hatalom birtokában nem lehetünk önmagunk, bármennyire szeretnénk. És vajon valaki (hasonlóan III. Edwardhoz az előadásban) elhozhatja majd a változást? Ebben Alföldi és mi is csak reménykedni tudunk.    

Birtokba vette a Magyar Színházat a talpraesett tizedes, és összeverbuválódott csapata. Aki rajongója a legendás filmnek, nem fog csalódni: szerethető szereplők, csipetnyi önirónia, jó ízlésű komédiázás jellemzi a teátrum idei első bemutatóját.    

Fotó: Kozma János, Zsigmond László

Pedig azt hihetnénk, hogy A tizedes meg a többiek színrevitele a mission impossible kategóriába tartozik. Dobozy Imre filmdrámáját Keleti Márton rendező tette az egész ország számára ikonikussá; művészi értékét és időtállóságát bizonyítja, hogy még a mostani fiatal generáció is kívülről fújja a filmben elhangzó legismertebb – azóta szállóigévé vált - mondatokat („Már a spájzban vannak az oroszok”, „Mert mi mindig zabálunk - magyar átok”). Mindemellett olyan színészlegendák játsszák a film központi szereplőit, mint Sinkovits Imre, Darvas Iván, Márkus László, Major Tamás, Szabó Gyula, Raksányi Gellért. Kegyetlenül nehéz feladat ez egy színház számára, és egyben óriási kihívás. Ha ugyanis sikerül jól színpadra vinni, a telt ház garantált.

A rendező, Lengyel Ferenc nem ment ellene a film koncepciójának. A színpadi adaptációhoz elkerülhetetlen volt pár módosítás, amelyek plusz poénokra, ziccerekre is lehetőséget adtak. Kevesebb lett az akció, több a szöveg, ez azonban egyáltalán nem baj. Az előadás jó ritmusban halad (talán néhol lehetne pörgősebb), az új poénok is működnek, a drámai helyzeteket humorral sikerül feloldani.

Fotó: Kozma János, Zsigmond László

Ebben a változatban a helyszín változatlan: csak a kastély belső részét láthatjuk, és ami ott történik (Kovács Yvett Alida impozáns díszlete). Ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre erősebb a változatlanság szimbolikája. Drechsler báró elhagyott kastélyáról Magyarország háborús helyzete jut eszünkbe: hol a német, hol az orosz ostromolja, a bent lévő magyarok pedig mindig ahhoz igazodnak a túlélés reményében, akitől az életüket féltik. 

Egy jól sikerült vígjáték elengedhetetlen feltétele a jó szereposztás. A tizedes meg a többiek felejthetetlen karakterei remek színészekkel térnek vissza a színpadra. Az előadás alappillérei egyértelműen Bede-Fazekas Szabolcs, Fillár István, és Eperjes Károly. Bede-Fazekas minden hájjal megkent, dörzsölt tizedesének ragyogó kontrapontja Fillár István kifinomult, kissé neurotikus, hazájához az utolsó percig lojális Gálfy zászlósa. Bede-Fazekas igazi vagány tizedes, minden helyzetből a legjobbat hozza ki, és ha kell, remekül alkalmazkodik. Fillár olykor heves gesztusokkal, tagoltan artikulálva tudatja szofisztikált nézeteit a hazafiságról. Őket erősíti Eperjes, mint Albert, az eszes, szolgalelkű inas – szinte eggyé válik a szerepével. Elegánsan navigálja a folyamatosan betoppanó idegeneket, találékonysága kiegészíti a tizedes furfangjait. Eperjes visszafogott gesztusokkal dolgozik, sokszor csak a háttérből figyeli az eseményeket, jelenlétének súlya van.

Fotó: Kozma János, Zsigmond László

Mellettük kiemelkedő Horváth Illés Szijártója, a szökevény munkaszolgálatos kommunista szerepében, illetve Takács Géza Grisája. Horváth minden porcikája sunyiságot sugároz, a tizedes mégis megbízik benne. Takács Géza, a „spájzból” felbukkanó Grisa, az egyik legkomikusabb figura. Takács lubickol a megsebesült, folyton vedelő szovjet katona szerepében, egy szót sem ért magyarul, mégis támogatja a túlélni vágyó partizán magyarokat.

Rancsó Dezső (Gáspár), Szatmári Attila (Fekete) hibátlanul hozzák a csetlő-botló, lavírozó katonákat, Gémes Antos kellően ijesztő nyilas. Talán az egyetlen, ami hiányzik, a folyton éhes SS Obersturmführer markáns megjelenése – lehetne hangsúlyosabb, viccesebb. 

Több ez az előadás, mint nosztalgia. Emlékeztet minket arra, mennyire elfelejtettünk nevetni saját magunkon, erényeinken, hibáinkon, ügyetlenségeinken. És ebben a feszült légkörben erre most nagyon-nagy szükség van.

Új színészek, új szöveg, új rendezés, de a siker a régi. A My Fair Lady a Centrál Színházba költözött, és évekre partvissal sem lehet majd kiűzni onnan.

Fotó: Horváth Judit

A Madách Színház és a Budapesti Operettszínház musicalligája mellett van egy budapesti színház, ahol nem a West End látványvilágával és páratlan színpadtechnikával kergetik a vérprofizmust, hanem erős színpadi egyéniségekre építik az előadásokat. Talán nem annyira lenyűgöző a látvány, nem áll egyszerre húsznál több szereplő a színpadon, nincs röptetés és trükkök hada, mégis fontos és emlékezetes bemutatókat tesznek a színpadra a népszerű műfajban. Ilyen volt a Bozsik Yvette-féle Cabaret Marozsán Erikával, a Kulka Jánost és Stohl Andrást is felvonultató Chicago és most a My Fair Lady, ami minimum hasonlóan hosszú szériára számíthat.

Bár a G. B. Shaw Pygmalionja által ihletett musicalnél nem sok „angolabb” dolog van a világon, mégis afféle színházi hungarikummá vált Magyarországon. Ez elsősorban a Básti Lajos és Lehoczky Zsuzsa főszereplésével készült ősbemutatónak köszönhető, amely ma is élő része a kulturális emlékezetnek, de a Hevesi Sándor téri Nemzeti-Pesti Magyar Színház történetének egyik legnagyobb sikere is Frederick Loewe remekművéhez kötődik. A Bács Ferencet, Sinkovics Imrét, Agárdy Gábort és Fonyó Barbarát felvonultató bemutatójuk annak ellenére is könnyedén megélt egy húszéves szériát, hogy a szereplők természetesen közel 100 százalékban kicserélődtek az évek során. És ez még csak Budapest, no és meg sem említettük az Audrey Hepburn-film generációkon átívelő népszerűségét.

Fotó: Horváth Judit

Tehát, egy fővárosi My Fair Lady-bemutató könnyen hullik termékeny talajra, ha pedig a plakátról Alföldi Róbert tekint ránk, akkor borítékolható a jegyszerverek lefagyása, ami az Andrássy útig álló sor 21. századi megfelelője. Pedig mai szemmel nézve azon mosolygunk és kacagunk, hogy egy bántalmazó alkoholista apa lánya egy lelkileg bántalmazó másik idősebb férfibe szeret bele. Akár nyomasztó lélektani dráma is lehetne, de persze nem lett az. Másfelől lehet ez feminista tézisdráma is, hiszen egy ambíciókkal bíró fiatal nő nem csak saját sorsát, de a körülötte lévő férfiakét is megváltoztatja.

De a My Fair Lady nem az egyik és nem is a másik. Így azoknak nem kell csalódniuk, akik fergeteges estére, minőségi szórakozásra vágynak. Puskás Tamás igazgató, aki ezúttal önmagára bízta a rendezői feladatokat, egyenletes minőségű, magával ragadó színházi előadást hozott létre.

Alföldi Higgins professzora túlmutat a megátalkodott és fensőbbséges agglegényen, igazi komisz alak, nyelvtannáci, aki élvezettel bántalmazza verbálisan a nőket, különös tekintettel Elizára. Eközben anyja jelenlétében bátorsága egészen apróra zsugorodik. A Borbás Gabival (Mrs. Higgins) közös jelenetéből egy érdekes anya-fia kapcsolat rajzolódik ki, egyszersmind magyarázat a professzor problematikus viszonyára a nőkkel. Alföldi gond nélkül elénekli a nem mindig könnyű számokat, alázatosan játszik, erős színpadi jelenléte gazdagítja Higgins karakterét.

Fotó: Horváth Judit

Tompos Kátya Elizája nagyszerű. Nehéz ehhez bármit hozzátenni, nem eljátssza a hölggyé nemesedő virágáruslányt, hanem ő az. Szükségszerű és gyümölcsöző találkozás szerep és színésznő között.

Cserna Antal Pickering ezredese korrekt unterman, peckesen viseli a frakkot, megvan benne az a finomság, ami Higginsből hiányzik.

Magyar Attila feltűnésétől az ígéretes szereposztásban kissé tartottunk, de előítéleteink nem nyertek megerősítést. Alfred P. Dolittle, a moralista szemetesember bőrébe bújva kiválóan hozza a mindenen nyerészkedő léhűtőt, énekben, de még táncban is ott van a szükséges zsivány korhelység, prózában pedig a tűpontos poénérzék.  

Puskás Tamás a színház nagy öregjének, az egykori Vidám Színpad épületéhez tartozó Verebély Ivánnak is adott egy különleges ziccerszerepet, de erről spoilerezés nélkül nem mondhatunk többet.

A mérsékelten musicalbarát méretű színpadon Bagossy Levente ötletes és minden elemében viktoriánus, leporelló-szerűen mozgó díszlete oldja meg a jelenetek közötti változásokat. Az autentikus élményhez egyedül a jól ismert dalszövegek hiányoznak, G. Dénes György „csudijó” magyar sorait Baráthy György új könyvére cserélték. Jót cseréltek jóra, csak épp nem tudjuk együtt énekelni a színészekkel.  Nem baj, énekeljenek csak ők, önök meg vegyenek jegyet, ha tudnak.

Az AlkalMáté Trupp idei előadásának címszereplője Mészáros Béla, az ő életéről készített egész estés előadást az SZFE 2003-ban végzett, mára legendássá vált színészosztálya Máté Gábor, egykori osztályfőnökük - és társulatvezetőjük – rendezésében. Ez a tizedik osztálytárs-portré. Remek előadás, megrázóan őszinte élet-pillanatokkal önvallomás, személyiség- és jellemrajz. Remek színészi alakítások és mégis: komoly hiányérzet marad bennünk a végén. Karsai György írása.

Fotó: Karip Timi

A képre kattintva galéria nyílik!

Maga a „társulat” a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett, mára már bátran legendásnak nevezhető Horvai István-Máté Gábor színészosztály hallgatói (mínusz Fenyő Iván és Száraz Dénes). Kuriózum az AlkalMáté Trupp a magyar színházi palettán: egyszer egy évben, szűk két héten át léteznek, aztán a színészek visszatérnek anyaszínházaikba. És itt a titok nyitja, honnan az AlkalMáté Trupp előadásainak egyenletesen magas színvonala, a színészi remeklésekből összeálló harmonikus csapatmunka (amelyhez persze kell a biztos háttér, Máté Gábor rendezői profizmusa). Az ország legjobb színházainak színészei ők: Katona, Örkény, Víg, Szombathely, de van köztük két szabadúszó is – Kovács Patrícia és Mészáros Máté -, egyikük pedig odahagyva a pályát ma már sikeres rendőrtiszt - Gál Kristóf -, aki erre a két hétre szabadságot vesz ki, hogy együtt játszhasson egykori osztálytársaival. Mind nagyon jó formában vannak, s láthatóan élvezik ezeket az előadásokat, lubickolnak a maguk írta és játszotta, fegyelmezett szabadságban. Viszont értelemszerűen nincs újrajátszható előadásuk, repertoárjuk egészen csekély, mondhatni minimális, sőt: egyhangú, ám garantált sikerű: minden évben egyikükről csinálnak előadást. Évről-évre sorsolással döntik el, ki lesz a következő „szezon” előadásának címadó főhőse, egyúttal az elbeszélt történet(ek) tárgya. Ami mindig közös: mindig arról a lányról, vagy fiatalemberről szól az előadás, aki egykor a színészmesterséget választotta. Azt tudhatjuk meg mi, nézők, hogy ki ő, honnan, milyen családból jött, milyen volt a gyerekkora, mit sportolt, mit tanult, mit olvasott, kik voltak a barátai, ki volt a szerelme, stb., stb., mindenről beszélnek, ami megtörtént addigf a pillanatig, amíg az AlkalMáté Trupp színpadra nem vitte történetüket. Igazi élveboncolás, rendes, évenkénti vivisectio. Ahogy osztályfőnökük, Máté Gábor mondja e sajátos műfajról: „..ez szakmailag is nagyon izgalmas, hiszen mindig arról szól, hogy ki hol tart”. Ő az Alkalmáté Trupp alapítója, vezetője, előadásaik rendezője, így az idei „osztálytalálkozós előadás”-nak, a Mészáros Béla címűnek is. Rögtön szögezzük le: kitűnő előadás, méltó a korábbi évek előadásaihoz. És mégis, valahogy nem felhőtlen az örömünk, ahogy a megérdemelt tapsvihar és előadás-ünneplés után kifelé araszolunk a Jurányi színházterméből. Hogy miért, megkísérlem elmondani.

Fotó: Karip Timi

Egyetlen szögletzászló (cserépbe állított bot, csúcsán rongy) árválkodik a focipálya (zöld gyepszőnyeg) bal hátsó sarkában, négy ormótlan reflektor világítja meg a pályát, a játékteret, ahová befutnak – az UEFA hivatalos meccs-zenéjére -a Barcelona-mezes játékosok (látvány: Kálmán Eszter). Egyszerű, elegáns, egyúttal groteszk tér- és szereplő-stilizációk. Ez utóbbiak között van Ronaldinho (aki pedig már rég nem játszik a Barcelonában), van több Messi, van Iniesta és Suarez, meg a mezek sem egészen egyformák, de nem is fontos, hiszen ez is csak M.B. világlátásának lenyomata: az ő életében valahogy minden és mindenki a focipálya – pontosabban a Barcelona-rajongás kereteiben – nyeri el értelmét és szerepét. Kár, hogy ez a sokat ígérő díszlet és jelmez – vannak még focilabdák is mindenféle szerepben, például autóban kormánykerék! – nem telítődik tartalommal, s csak elvétve kapcsolódik szorosan a megjelenített történetekhez.

Jelenetfűzér, bő másfél órában felskiccelt Mészáros Béla-jellemrajz. Attól élő, hogy brutálisan igaz, semmi „művészi távolságtartás a tárgytól”, „elemelés a valóságtól”, ez bizony maga a főhős nagybetűs (kisbetűs?) élete. A mindent uraló téma: jelenetek egy házasságból. De ellentétben a Bergman-filmmel, alig négy-öt évet ölel fel a történet, s minden egyéb (család, az apa haldoklása, a foci, a depresszió, a hízásra való hajlam, meg még néhány apróság), nem több súlytalan epizódnál. Ami azért is furcsa, mert egy nagyon tehetséges, nagyon jó színészről van szó, akinek – legalábbis ezt hinné az ember – van ötlete/véleménye arról, hogy miért van abban a pozícióban a Katoná-ban, ahol, hogy van, mondjuk, szerepálma, van (pozitív? negatív?) véleménye a színház, a kultúra jelenlegi helyzetéről, hogy vannak barátai, akiket ezért meg ezért szeret/utál, hogy mit gondol, a helyén van-e (nem a szerelmi életében, ott nincs, vagy legalábbis öt hónappal ezelőttig nem volt, már ha jól értettem egy többször elejtett célzást). Hogy itt él Mészáros Béla, ebben az országban, 2016-ban. Ebből az előadásból teljességgel eltűnt a kor, eltűnt a szűkebb és tágabb környezet (szakmai, baráti, családi, társadalmi), és egyetlen kérdésről szól minden: Mészáros Béla szerelmi életéről, tönkretett házasságáról, csapodárságáról, vágyairól, hazugságairól s a mindezekre visszavezethető gyötrődéseiről. Erről és csak erről beszél az előadás, mélyre ásva, fájdalmas önmarcangolással, szembenézve M.B. gyengeségeivel – mindenekelőtt a nőkkel és a szénhidráttal szembeniekkel -, gyászaival, szeretni tudásával/képtelenségével. Nekem nagyon egyoldalú a Mészáros Béla portré: semmit sem tudunk meg a színművész, a gondolkodó ember Mészáros Béláról, arról, hogy eszébe jut-e valami a szakmáról, a szerepekről, arról, hogy hol is tart ő most, vagy hogy egyáltalán szereti-e azt, amit csinál; és azt sem tudjuk meg, mit gondol a jövőről, a sajátjáról, a színházáról, ne adj isten, az országáról. Mert bármennyire is megrendítő a kitárulkozás mértéke, a fentiek miatt komoly hiányérzet marad a nézőben. Valahogy nem (lenne) jó belenyugodni abba, hogy ennyire leegyszerűsített, banális világkép tölti ki M.B. életét. A korábbi évek bemutatóinak főszereplői esetében is voltak egyszerűbb, meg összetettebb életutak, de az soha nem fordult elő emlékeim szerint, hogy egyetlen témára készült jelenetsor töltötte volna ki az életút-előadást.

Fotó: Karip Timi

De persze jó ez az egész, úgy, ahogy van! Mi más is lehetne, ha Szandtner Anna válóperes bírónőt játszik, olyat, akiről csak a jelenet végén derül ki, hogy ez az első ügye, vagy lehet-e más, mint remeklés, ahogy Vajda Milán meccs-közvetítői monológban varázsolja elénk M.B egy magányosan eltöltött, borzalmas, ugyanakkor ellenállhatatlanul komikus, TV előtt töltött estéjét, és persze hogy virtuóz, ahogy Dömötör András pszichológusként elengedi magát, amikor kiderül, hogy M.B. is Barca-őrült, vagy amikor ugyanő immár M.B.-ként a Vera nélkül töltött első karácsony családi pokla elől menekülve, kilépve szerepéből – vagy inkább nagyonis M.B lételemét felvillantva! -, egy néző lányt igyekszik ott helyben elcsábítani? És tökéletes, ahogy Péter Kata Mészáros Mátéval egy majdnem szakításba torkolló, autózás közben lebonyolított barkochba-partit mutat meg. És végig ez a színészi, rendezői perfekció, remekebbnél remekebb színészi alakítások sorjáznak az epizódokban: Jordán Adél kétségbeesése M.B.-nek a bontóperen is tartó határozatlansága, töketlenkedése miatt, Kovács Patrícia fantasztikus józansága ennyi macsó szemétség láttán, Czukor Balázs, Máthé Zsolt, Járó Zsuzsa egy-egy villanása mind ennek az osztálynak – és Máté Gábor színészpedagógiai munkájának – a kivételességét igazolja.

Tényleg nem történt más M.B.-vel az elmúlt harmincegynehány évben, amiről beszélhetne nekünk? De persze el kell fogadnunk, ha ennyi és nem több, pontosabban csak ennyi és nem több, amit M.B. és az osztály fontosnak tartott megmutatni nekünk ennek a nagyon izgalmas színésznek az életéből.

A zene jó, sőt nagyon jó (zenei vezető: Dargay Marcell). Az nem újdonság, hogy ennek az osztálynak a tagjai tudnak hangszereken játszani, énekelni és táncolni, de itt mindvégig a legjobbkor, hangulatilag és dramaturgiailag is hejszálpontosan kiszámítottan csendülnek fel a dalok. A nyitó és záró focihimnusz mellett ki kell emelni a Chicago című musicalból adaptált Cella tangót, amelynek szövege itt M.B. lehangolóan üres szerelmi kalandjairól szól, vagy Chris Isaac Wicked game-je, amelyet szerelmi gyötrődéseiről szóló lírai dallá alakítva, csodaszépen énekel maga M.B.

Fotó: Karip Timi

A legerősebb jelenet az utolsó előtti, amikor M.B.-t egy homoerotikus jelenet kellős közepén látjuk. Most tényleg ő van a színen – Gál Kristóffal -, nem valamelyik osztálytárs alakítja őt, ő maga, egyes szám első személyben „áll bele” a jelenetbe, és mutatja meg egy homoszexuális pár egyik tagjának a szeretkezést követő, gyengédség és undor közt hullámzó érzéseit. Eddigre már annyi mindent megtudtunk M.B. szerelmi életéről, hogy épp csak egy csipetnyit érezzük magunkat zavarban/kényelmetlenül/felháborodva a nézőtéren, hogy még ez is… Nekem körülbelül négy mondat kellett, mire ráismertem a Bihari-ból átemelt jelenetre, hogy ez most nem az élet, hanem tényleg színház, színház a színházban-jelenet, ahol a végső kitárulkozásnak hitt pillanatot mint egy rideg munkafolyamat kiragadott pillanatát mutatja meg Máté Gábor rednezése (de hiszen ott is ül a „pálya” szélén, már bele is szól a jelenetbe, a szereppel szemmel láthatóan nehezen birkózó M.B. színészi teljesítményét rendezőként minősíti…, igen megérkeztünk – vagy visszatértünk?! – a színházba, ha akarom, idézőjelbe kerül minden, idáig megmutatott-megvallott jellemtelenség, csalás, hazugság, férfi-esendőség. Lehet, hogy nem is ilyen M.B.? Mert színház az egész a világ, és színész benn minden férfi és nő?

Végre megszabadították Cyranót nagy orrától a Nemzeti előadásában. Káprázatos látványvilággal, érzelmi viharokkal teli produkció született, amely megtöri a rideg, szövegcentrikus színház monopóliumát. Vidnyánszky évad végére tartogatta az aduászt.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Nem lehetett könnyű elkezdeni a Nemzeti vezetését Alföldi Róbert után, aki magas kvalitású színházat és társulatot teremtett igazgatásának öt éve alatt. Vidnyánszky Attila első két évada útkereséssel telt, ahogy a legtöbb igazgatónál normális esetben lenni szokott. A mostani harmadik évadban már kirajzolódni látszik az a stílus, amelyet Vidnyánszky képviselni szeretne. Látszanak a sikerek, a kudarcok is, melyeken keresztül elnyerheti végleges formáját a teátrum arculata. Arra viszont aligha lehetett számítani, hogy a Cyrano de Bergerac-kal a Vidnyánszky vezette Nemzeti eddigi legsikeresebb évadát fogja zárni.

A grúz David Doiashvili védjegye a vizualitás, az elképesztő látványvilág. A Nemzeti sokoldalú színpadtechnikáját teljes mértékben kiaknázva egy folyamatosan mozgásban lévő világot tár elénk. Egyetlen elem jelenti a klasszikus értelemben vett díszletet: válaszfal üvegablakokkal. A többi professzionális fény- színpad-, és videotechnika, amely betölti a sokszor üresen maradt teret úgy, hogy nincs hiányérzetünk, észre sem vesszük, hogy nincs díszlet. A különböző látványtechnikai elemek összképe kelti azt az illúziót, hogy épp a tengeren vagyunk, vagy egy ház kertjében. Doiashvili nemcsak a színpadtérrel bánik virtuóz módon, hanem a nézőtérrel is: az összes szereplő mind helyet foglal a páholyokban, a nézők mellett/mögött, a balkon válaszfalán tipegve, egyensúlyozva. Zsongás, csivitelés mindenütt, hihetetlen öltözékbe bújtatott kíváncsi elit; mintha Az éhezők viadalából vonult volna ki a Capitolium jólétben tengődő, túlcicomázott botrányra szomjazó hada. Bánki Róza jelmezei lélegzetelállítóan sokrétűek. Minden egyes ruhadarab jelentéssel bír. A jelmez kiegészíti a szereplőt, szerves részévé válik, ami különösen érvényes Roxane szöveggel teleírt ruháira. Külön bravúr, hogy minden jelmez fekete-fehér, mégsem unalmas, vagy öncélú.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A nyitókép meglehetősen mozgalmas, özönlenek a gegek, a vicces antrék („Ostermeier megérkezett már?”), közben képet kapunk a szereplőkről: De Guiche gróf pávaként szelfizik, mellette hercegnős pózban integet Roxane, akibe Christian egyből beleszeret. A zűrzavart tovább tetézi Cyrano megjelenése, aki stílusosan a színház tetejéről száll alá a színpadra. Az egyetlen, aki maszkot visel; a velencei csőrös félálarc egyrészt megidézi az 1500-as évek commedia dell’arte stílusát, másrészt a nagy orra utal, harmadrészt egy ötletes fricska a klasszikus Cyrano-ábrázolások felé. Hiszen ismerjük a történetet: van egy pasi, akinek csúnya nagy orra van, és szerelmes a széplányba, aki azonban a szépfiúba szerelmes, mert hát a másiknak túl nagy az orra. Az unásig ismételt rémes Pinokkió-orr, amiért képtelenség átélni a történetet. Minden orr megmunkált, művi, hiteltelen – a főszereplő inkább képregényfigurára emlékeztet, mint egy bánkódó szerelmesre. Doiashvili rendezése valójában akkor kezdődik, amikor Cyrano letépi maszkját: egy normális kinézetű, mai srác, rengeteg görccsel, önbizalomhiánnyal, és frusztrációval. Lekerül a hatalmas maszk-orr, érzékeltetve ezzel, hogy csak Cyrano fejében torz az önmagáról kialakított kép, csak képzeli, hogy nagy az orra. Gyönyörűen szónokol, és versel (külön köszönet Ábrányi Emil míves fordításának megtartásáért), de nők terén van még mit tanulnia. Roxane-nal való találkája egy elvesztett meccs: a lány ki akarja provokálni belőle a szerelmi vallomást azzal, hogy elmondja, a szép arcú Christianba szerelmes. Cyrano azonban túl sebzett ahhoz, hogy be merje vallani érzéseit.

Ez a kimondatlan vallomás katasztrófák sorozatát idézi elő. A rendező az emberi lélek egészen sötét bugyraiba visz minket. Roxane és Cyrano végig játszmáznak. Két sérült lélek, akik képtelenek őszintén beszélni egymással. Értelemszerűen a kegyetlen játszma áldozata Christian, akihez Roxane feleségül megy annak ellenére, hogy nem szereti; akit azért küld Guiche gróf háborúba, mert ő Roxane férje; aki azért lesz öngyilkos, mert Roxane és Cyrano szerelme és hazugsága végül lelepleződik.

Edmond Rostand szereplői kilépnek az évtizedek során rájuk kövült közhelyek alól, és más értelmet nyernek a Nemzeti előadásában. Bonyolult, tragikus jellemekké válnak. Ezt a koncepciót erősíti a kiváló szereposztás: Fehér Tibor első blikkre merész választásnak tűnhet, mert teljesen szembemegy az eddigi Cyrano-ábrázolásokkal. Ám Fehér Tibor minden energiáját, és erejét felhasználja Cyrano lobbanékony, csapongó lelkének bemutatására. Játékosan versel, ádázul vív, és verekszik. Modora karcos, ám legbelül megszakad a szíve. Féltékenységében őrjöng, mégsem tud haragudni ellenfelére. Farkas Dénes telitalálat Christian szerepére, hozza a naiv, tisztalelkű fiút, aki megbízik barátjában, és feleségében. Farkas alakítása gazdagabb a buta szépfiú ábrázolásánál; ahogy haladunk előre az időben, Cyrano egyenrangú partnerévé avanzsálódik. Fehér és Farkas remekül kiegészítik egymást, olyanná válnak, mint egy érme. Mind a két oldal mást mutat, de nem lehet szétválasztani őket. A két fiatal színész pulzáló játéka az előadás egyik nagy dobása.

Mellettük számos nagy pillanat jut Olt Tamásnak, aki kellően utálható, dölyfös, és zsarnok Guiche gróf. Le Bret Kristán Attila alakításában hol helyeslő, hol csalódott jóbarát. Rácz József (Ragueneau) és Katona Kinga e.h. (Liza) két ízig-vérig komika, igyekeznek sok humort csempészni az előadásba.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Roxane életének fontos állomásainál mindig más színésznő lép az előző helyébe; mindegyik egy-egy lelkiállapotot, jellemvonást szimbolizál. Mikecz Estilla e.h. hamvassága, szépsége három férfit is lenyűgöz. Hazugsággal szeretné vallomásra bírni Cyranót - kislányos tulajdonság. Christiannal való találkozása újabb fordulópont, megjelenik Ács Eszter e.h., a megközelíthetetlen jégkirálynő. De Guiche erőszaktevése után Söptei Andrea veszi át a helyét, zavartan, megtörten. Söptei fájdalmas hitelességgel jeleníti meg a megbecstelenített, tönkretett nőt. Mohón vágyik Christian szép szavaira, udvarlására, Söptei hisztérikusan követelőzik. Dühíti Cyrano makacssága, hiszen mindenki számára világos, hogy a kert sötétjében ő suttogja a szerelmes szavakat. Söptei zavart Roxane-ja radikális lépést tesz, mikor frigyre lép Christiannal. Mindent vagy semmit, üzeni pillantásával Cyranónak, de a férfi továbbra sem vall. Nagy-Kálózy Eszter Roxane-ként kacér, buja és mindenre elszánt femme fatale. Sebezhetetlennek tűnik, ám pillanatok alatt összetörik férje halála után. Újabb hazugságba menekül, hogy bizonyítsa szerelmét Christian iránt, így mázsás terhet vesz a vállára. Annak a súlyát, hogy a Cyranóval folytatott kicsinyes játszmájuk legjobb barátjuk életébe került. Udvaros Dorottya alakítja a tizennégy év elteltével zárdában élő Roxane-t. Az őrült, talajvesztett, tolószékbe kényszerülő nő már csak árnyképe régi önmagának. Udvaros finom eszközökkel, markáns színészi jelenléttel teremt feszültséget, az őrület jeleit pontosan mutatja meg. A halott Christian-nal és az élő Cyranóval társalog, mintha mi sem történt volna.  

Az előadás végig óriási érzelmi amplitúdókon működik, néha túlcsordul, ami egyáltalán nem baj. Doiashvili direkt nem tart távolságot az eseményektől, középső ujjat mutat a V-effektnek, és a felesleges okoskodásnak, nagy lendülettel rántja be a nézőket ebbe a furcsán vibráló, álomszerű világba.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Katartikus pillanat Udvaros-Fehér-Farkas zárójelenete: Christian próbálja életben tartani a végzetes sebet kapott Cyranót, ezúttal ő suttogja a szavakat a fülébe, hogy Roxane-nal továbbra is beszélhessen. Farkas Dénes szellem Christianja könnyezve, és megkönnyebbülten távozik, miután Cyrano végre elismeri, hogy ő írta a Roxane-hoz szóló leveleket. A vallomás elhangzik, de ekkor már késő - Cyrano meghal.

A Cyrano de Bergerac a Nemzeti következő évadának előszele, amely a Szenvedélyek Színháza szlogent kapta. A társulat erősödik, a repertoár szélesedik, jelenleg a teátrum markáns gerincét képezik Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, Sardar Tagirovsky, Viktor Rizsakov, és David Doiashvili figyelemre méltó előadásai. És ez a jövőre nézve több, mint biztató.                            

Már nem kell Londonig menni egy kiváló Billy Elliot előadásért. Az Andrássy úton Aida, Cavaradossi és Don Giovanni egy időre átadta helyét egy félárva kisfiúnak a bányászvárosból, aki megvalósítja álmait.

Stephen Daldry 2000-ben készült filmje egy szegény bányászcsaládban nevelkedő balett táncos kisfiú megható történetéről világsikert aratott: számos nemzetközi díjat sepert be és még 3 Oscar-jelölést is kapott. És mivel ma már nem csak musicaleknek készül filmváltozata, de filmek is inspirálják musicalek születését, így 5 évvel később Elton John dallamos zenéjével már meg is hódította a londoni West Endet, majd a New York-i Broadway-t is. Mostanra Budapestre is eljutott, nem is akárhogy. A Magyar Állami Operaház színpadára érkezett: a patinás épület legelső musicalbemutatójaként.

Fotó: Rákossy Péter

A Billy Elliot zenés műként is sokrétegű, komplex alkotás; egyszerre éles társadalomkritika, érzelmes történet egy apa és egy fiú fájdalmakkal terhelt kapcsolatának fejlődéséről és humorral, gyermeki zsiványsággal átszőtt szatíra.

A Szirtes Tamás rendező és Tihanyi Ákos koreográfus által jegyzett előadás kiválóan illeszkedik az alkotók számos korábbi közös munkájának sorába, a Billy Elliot is tanulságos felnőttmese a szabadságról, a szeretetről, a bátorságról, önmagunk vállalásáról, a másért hozott áldozatokról.

Hiába ülünk az Andrássy úti dalszínház hűvös nézőterén, a Billy Elliot előadása alatt a West Enden érezzük magunkat. Egyfelől az előadás vállalt angolsága végett. Az easingtoni bányászok Thatcher asszony gazdasági reformjai ellen tüntetnek, nincs hazai párhuzam: a vaslady marad a gonosz maga, nem cserélik le mondjuk Bokros Lajosra a jobb értés érdekében, még a Stage Door feliratot sem fordította le senki. Nem is kell. Másfelől – és ez a fontosabb – az előadás minimum versenyképes az általunk látott eredeti londonival.

Pedig a Billy Elliot hatalmas kihívás minden színháznak és színházi alkotónak, ugyanis a címszerepet és egy másik fontosabb karaktert (Michael) gyerek játssza. A gyerek a magyar musicalszínpadon legtöbbször a szükséges rossz, mert általában más minőséget képvisel, mint a képzett és tapasztalt felnőtt színészek. Ugyan az utóbbi években kisebb szerepekben már lehetett néhány nem zavaró gyereket látni a zenés színpadokon, de főszerepet játszó tíz év körüli kisfiúk sokat ronthatnak egy róluk szóló előadás minőségén. Nos, a Billy Elliot főszerepét játszó, félig biztosan magyar John Bailey McAllister remekül mozog, táncol, játszik és még az éneklése alatt sem kell szorongva szorítani érte, hogy ne menjenek mellé a hangok. Magabiztos, szerethető, a felnőtteknek egyenrangú partnere. Barátja, a lánylelkű Michael szerepében Kamarás Zalán remekel. A két kisfiút tenyerén hordozza a színpad, jelenlétük, kisugárzásuk van, szteppelnek, revüszámot adnak elő, szövegtudásuk is hibátlan. Bravo!

Fotó: Rákossy Péter

Az apa szerepében Stohl András nyűgöz le. A Mamma Mia után újra musicalfőszerepre hívta a színészt Szirtes Tamás és milyen jól tette. Miközben egyre magabiztosabban mozog a zenés műfajban, tehetséges drámai színészként az ő eszközei teremtik meg a drámát, a cselekmény igazi tétjét. Hiszen a Billy Elliot  dupla fejlődéstörténet: a kisfiúé, aki művésszé érik és a felesége halála és a bányászok kilátástalan helyzete miatt a világgal küzdő zord apa útja az elfogadás, az önzetlen apa-fia kapcsolat felé, ahol a végállomás a jobb emberré válás. Mrs. Wilkinson, a balett tanárnő Auksz Éva tolmácsolásában temperamentumos, szókimondó, nagyszívű asszony, Csákányi Eszter a nagymama szerepében hol a szívével, hol a humorával hódít, kevés jelenetében is hangsúlyos. Borbély Richárd, Billy bátyját, Tony-t játssza. Az ő kapcsolata Billy-vel egy külön drámát rejt. Az apja útján járó, dühösen a zsákutcába rohanó, dühös férfi és a tehetsége által egy más életre esélyt kapó fiú közötti kódolt feszültség is enyhül, eltűnik. Szép alakítás. Az emlékekben és a nagy kérdések idején visszatérő halott édesanya szerepében Krassy Renáta lehetne erőteljesebb, a bemutatón ez hiányzott ahhoz, hogy ezek a jelenetek is kellően emlékezetesek maradjanak. A kisebb szerepekben is sok a jó alakítás, számunkra Fillár István bokszedző-bányásza ragyogott ki. Parádés a tánckar és ebbe a balettos kislányok is beleértendők.

A dinamikus tömegjelenetekben megjelenik a groteszk: a balettóra közben és vele egy színpadi térben zajlik a rendőrök és a sztrájkoló bányászok véres konfliktusa, az Operaház méretes színpada sem akadályozza meg, hogy intim, meghitt jelenetekben is részünk legyen. Stohl és McAliister, azaz apa és fiú egymásra találása torokszorító.

Sokszínűség jellemzi az estét a rendezés és a koreográfia szempontjából is: a jelenetek közötti gyakori hangulatváltások, a zenei és táncos műfajok körforgása, a színek kavalkádja és a szürkeség, a klasszikus balett-betét és a reptetéssel varázslattá váló táncjelenet egységet teremt, emlékezetes színházi élménnyé érik össze.

Bár az előadást családbarát időpontokban játsszák, hiba lenne azt állítani a Billy Elliotról, hogy kimondottan gyerekeknek való. A szövegkönyv szókimondó, olykor trágár mondatai, a buzizás, a fizikai agresszió csak bölcs szülői magyarázatok mellett értelmezhetők gyerekek számára, csak így válik érvényes tanmesévé a musical.

Szlávik István díszletei is hozzák az angol kisvárosi hangulatot, Vízvárdi András vetített képeivel együtt pótolják az Operaház korszerű színpadtechnikáját. Kovács Yvette Alida jelmezei ízléssel illusztrálják a mesét, de fontos szerep jut Madarász „Madár” János világítástervezőnek is, az ö munkája nagyban járul hozzá, ahhoz, hogy az előadás látványa elemelkedik a megszokottól.

A budapesti Billy Elliot újabb színházi szabadsághimnusz, szűk három órányi illúzió a világ jobbra fordíthatóságáról. Ne vonja meg magától az élményt!

Létezik egy felsőbb erő, amelynek hatalmában áll megváltoztatni az egyén sorsát? Meggyógyulhat valaki egy halálos betegből? Nehéz és szomorú témát boncolgat a fiatal rendező megható előadása a Stúdió K-ban. KRITIKA

Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Beenged minket, majd visszaül kis asztalához Spilák Lajos, akinek feladata, hogy rendben elkezdődjön az előadás. Türelmetlenné válik, mert a főszereplő nem akar megérkezni. Kamerák mutatják az utcát, a büfét, ám sehol senki. Kisvártatva beviharzik Nagypál Gábor egy hatalmas bőrönddel, és szabadkozik, hogy késett a gépe. Lassan kezdjük érteni a szerepek leosztását: Nagypál elővarázsolja bőröndjéből Rosalie-t, a főszereplő rákbeteg öregasszonyt, egy bábot, akit ő maga kelt életre, és minden más szereplőt egyben, illetve ő az Alkotó-Teremtő, az író-rendező, akinek kezében van saját teremtményének törékeny sorsa. Az untermann, a clown pedig Spilák, aki alázatosan dobja fel Nagypálnak a labdákat, amelyeket ő örömmel le is csap. Jó nézni, mennyire harmonikusan működnek együtt, kiváló rendezői döntés volt kettejüket választani.   

A Rosalie elmegy meghalni fordítását az előadás fiatal rendezője, a Színművészetin végzős hallgató, Szilágyi Bálint készítette, Hársing Linda dramaturggal alkalmazták színpadra a végleges szöveget. Daniel Kehlmann Hírnév című kötetéből emelte ki Rosalie történetét a kilenc novellafüzér közül. Az író és az általa megírt szereplő közötti kapcsolat szemléltetésére tökéletes ötlet volt a báb, hiszen jól reprezentálja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, mennyire nem mi irányítjuk az életünket, ugyanakkor távolságtartásra is kényszerít bennünket, mert mégsem egy hús-vér embernek kell küzdenie a színpadon – megváltozik a befogadás, több rálátást nyerünk a tartalomra. Fontos hangsúlyozni, hogy nem klasszikus bábelőadásról van szó, nincs paraván, vagy elrejtőző színészek.

Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Öregség, betegség, elmúlás. Olyan témák, amelyekhez nem hálás dolog nyúlni, mert elolvasva a színlapot, nem biztos, hogy a nézők egymás után váltják majd a jegyeket, hogy megnézhessék. Ráadásul az alkotók könnyen belecsúszhatnak abba a hibába, hogy az előadás akarva-akaratlanul csöpögős lesz, mindenáron katarzist követelve. Ám Szilágyi Bálint fiatalkora ellenére bámulatos érzékenységgel kezelte az anyagot, mellőzve bármilyen pátoszt, bármilyen markáns kinyilatkoztatást. Finoman játszik a lelkünk húrjain. Rosalie utazása során ugyanis hullámvasútszerűen lobban fel a remény: vajon a főhősnek tényleg egy svájci klinikán kell meghalnia? De hiszen szeretne még élni, és a végállomás vezető út is nagyon göröngyös. Mintha valaki vagy valami nem akarná, hogy Rosalie így végezze. Szeretnénk hinni, hogy így lesz. Drukkolunk neki.

Rosalie önmagával vívott harcát Nagypál Gábor játéka teszi hitelessé. Pedig nincsen könnyű dolga: egyszerre kell mozgatnia a bábot, eljátszania Rosalie-t, valamint akikkel útja során találkozik, és külső szemlélőként is rá kell látnia a folyamat egészére. Hiszen az Alkotó és a Teremtmény meglehetősen belsőséges viszonyban van egymással. Nemcsak Rosalie vívódik, hanem teremtője is: rajta múlik, mi lesz a történet vége. Rosalie könyörög, fenébe a halállal, annyiféleképpen végződhetne a története. Minden az Alkotón múlik. Csak az a kérdés, ő milyen véget szán figurájának. Miközben Nagypál marionett-bábút mozgató alkotója lassacskán elbizonytalanodik, és visszavonul, Spilák veszi át a helyét, és próbál segíteni a főhősnőnek. Természetessége, humora, pozitív kisugárzása fényt hoz az előadásba.

A két szereplő segítségére van a multifunkcionális bőrönd, kreatív kellék: egyszer szétnyitva kisebb járda, még tovább nyitva nagyobb útszakasz, félig felhajtva ülőalkalmatosság. Nem érezzük a díszlet hiányát, a színészi játék bőven betölti a teret.  

Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Közeledik a darab vége, a beteg öregasszony sok viszontagság után megérkezik a klinikára. Egy éles váltással váratlanul jön a kegyelem: Rosalie megfiatalodik, továbbélhet egy új életet. Megadják neki és nekünk a csodát, amire várunk, hogy történhet másképp. Nagypál Gábor döntése, hogy élni hagyja a főhősét abban a reményben születik, hogyha létezik egy felsőbb erő, ilyen helyzetben neki ugyanúgy megkegyelmez. Pedig a fájdalmas igazság, hogy egyszer mind meghalunk. A teremtmények, legyenek ezek főhősnők, mellékszereplők, novellák azonban továbbélnek helyettünk is. Ami a főhősnő számára az élet, az az alkotó számára a halál. Miközben a fiatal Rosalie-t visszarakják a bőröndbe, az Alkotó a széttáruló ajtón keresztül egy számára kivilágított úton homályos füstbe távozik. Kénytelen befejezni a darabját. Többszörösen áthallásos, és okos lezárás. Mi, nehéz szívvel távozó nézők pedig figyelni fogjuk a fiatal rendező következő munkáit, mert a Rosalie elmegy meghalni című előadás több, mint egy végzős hallgató szárnypróbálgatása. Érkezik az új rendezőgeneráció - és mi ennek nagyon örülünk.

Szinetár Dóra humora, Tóth Gabi elementáris erejű éneke, Szente Vajk korrekt rendezése sem feledteti, hogy lehet a Shrek jó könyv, jó rajzfilm, de musicalként nem sokkal jobb, mint egy Kínában gyártott ogrezöld baseballsapka.

A 2000-es évek egyik legnagyobb popkulturális ikonja és animációs filmsztárja, az antimese-antihős zöld Ogre, azaz Shrek. A büdös és szociopata szörny egyszemélyben antitézise mindennek, amit a klasszikus mesék központi karaktereiről tudunk, ugyanakkor fontos üzenettel bír, hiszen az elfogadás meséje is, a másság, a furcsaság büszke vállalásáról is szól a Shrek.

 A műfajjal szembeni professzionális trollkodás bejött, sőt berobbant. Nem véletlenül készült az 1990-ben megjelent mese nyomán több egészestés rajzfilm is, a Shrek-ipar pedig minden bizonnyal szabad szemmel látható mértékben járult hozzá az amerikai GDP-hez. Ahogy az a tengerentúlon lenni szokott, a jelmezek, bögrék, mobiltokok, plasztikfigurák, társas és számítógépes játékok mellé 2008-ban megérkezett a musical-változat is.

A Broadway-n alig több mint egy évet ment a David Lindsay-Abaire (szöveg) és Jenine Tresori (zene) által jegyzett zenés mű, és bár abban az egy évben feltehetően minden nap műsoron volt, amerikai mércével ez bizony szolid bukásnak tekinthető. A Shrek brand ennyire volt képes a musicalszínpadon, ami nem a márka, hanem a darab gyengeségével magyarázható. Ez ugyanis, egy meglehetősen gyenge musical lett kevés jó dallal, vontatott cselekménnyel, híján a csodának.

Hogy a Shrek Budapesten sem durrant, csak legfeljebb durrantott, az tehát jórészt a behozott áru minőségével magyarázható. De nem csak a darab kiválasztása bizonyult tévedésnek. A színházi előadások többségét – szemben a rock koncertekkel és a hokimeccsekkel – nem véletlenül rendezik színházakban. Hiszen még egy látványos Broadway-produkció hazai színrevitele is igényel némi intimitást, a színpadnak belátható, felmérhető távolságra kell lennie tőlünk ahhoz, hogy megszülessen a kémia néző és színész között. Nos a Budapest Sportarénánál keresve sem találhatnánk alkalmatlanabb teret az efféle intimitás megteremtéséhez. Nézői élményünk így a távoli színpadra révedés és a plafonról lógó kivetítők szimultán figyeléséből tevődött össze.

Az Aréna lehetőséget teremt arra, hogy két előadásra beüljön annyi néző, mintha hónapokig játszaná egy közepes méretű teátrum, ugyanakkor a mai zenés színházhoz szinte elengedhetetlen vizuális effektek, varázslások, emelések és süllyedések elmaradnak megfelelő színpadtechnika híján. Ezt még Kentaur látványos és a „shreki” világot hűen megidéző díszletei sem tudják feledtetni. Kovács Yvette Alida jelmezei visszaidézik az animációs film karaktereit, még több száz méterre a színpadtól is képesek vizuális élményt nyújtani. Az óriási színpadot Túri Lajos tölti meg mozgással, kár, hogy a kibontakozásra csak néhány jelenetben van igazi lehetősége.

A történet az első filmét idézi fel, pikareszk mese a számkivetett Ogréról, aki küldetésének teljesítése közben barátra és szerelemre is lel, végül némi segítséggel legyőzi a rosszat, megtalálja a boldogságot, és megtanulja elfogadni önmagát és másokat. 

A Szente Vajk és Galambos Attila által közösen írt magyar színpadi szöveg vegyes minőségű, helyenként meglehetősen döcög és erőltetett, máshol kimondottan kreatív és humoros. A gyereknap gyerekközönsége azonban valószínűleg a felét sem érti. Az otrombaság, az altesti poénok java – ha tetszik, ha nem – részei Shrek világának, a fingásban és böfögésben gazdag duettet Fionával valahogy mégsem kultiváljuk.

A rendezés korrekt, egyben tartja, amit egybe kell, nem esik bántó túlzásokba, nem állítja feje tetejére a művet,  de a darab hibáit kiküszöbölni nem tudja. A főbb szereplők közül Szinetár Dóra és Serbán Attila emelkedik ki. Szinetárnak nem fogy a hangja, közben egyre jobb színésszé érik. Márpedig a nem éppen tipikus női főhős, a kissé kattant Fiona megformáláshoz humorra és kidolgozott ábrázolásra is szükség van, ezt Szinetár magabiztosan szállítja. Az intrikus törpe, Farquaad nagyúr karakterét Serbán kiválóan formálja meg, bravúros az is, ahogy térden járva táncol. A nagyravágyó, komplexusos és kis növésű diktátorok viselkedésmintáit sorra mutatja be, énekben sem bizonytalan, miért is lenne az? Feke Pál elénekli, elmozogja Shreket, nagy kiszúrás vele, hogy kapott egy főszerepet, de elvették tőle az arcjáték lehetőségét, méretes zöld maszkja elnyel minden árnyaltabb mimikát. Csonka András szerethető, kajla szamár. Tóth Gabi egyjelenetes szerepében (Sárkány) leénekli a csillagokat az égről.

A Shrek musical felidézi a film képi világát, történetét és helyenként a hangulatát is, de nélkülözi a annak könnyed bunkóságát, a felejthető dalok pedig lassítják, unalmassá teszik a történetet. A második felvonásra felpörögnek az események, jobban érezzük magunkat a székünkben, de a végeredmény felemás marad. Kevés erős pillanattal és jó zene híján – minden befektetett munka és tehetség ellenére is – a budapesti előadás csak egy zenés mesejáték marad jócskán túlárazott jegyekkel.

Felháborodva távozó nézők, ünneplő közönség, baklövések és telitalálatok. Felemásra sikeredett a Nemzetközi Színházi Találkozó a Nemzetiben.    

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Miközben böngésszük a produkciók listáját, feltűnik némi aránytévesztés a harmadik MITEM meghívottjai között. Nagy hangsúlyt kapott ugyanis az orosz vonal, három előadás is Oroszországból érkezett: Szentpétervárról, Jakutföldről, és Moszkvából. Bőven invitáltak kelet- és dél-európai országokat, míg a nyugati részt csak Franciaország, és Svájc képviselte. Kuriózumként Kína és Dél-Korea is bemutatkozott a Nemzeti deszkáin. Érzékelhető az egyensúlyvesztés, ennek ellenére még jó színházi fesztivál is lehetett volna az idei MITEM – ám hiába tudjuk, hogy remek az orosz színház, meg a lengyel, az előadások minősége erre a tézisünkre mégis csapást mér.

Ugyanakkor mintha odafigyeltek volna a szervezők, hogy a fiatalabb rendező generációból többen képviseltessék magukat, mint tavaly. Adélaïde  Parlon, Nyikolaj Roscsin, Sardar Tagirovsky, és Szergej Potapov kaptak idén lehetőséget, hogy bizonyíthassanak, megállják-e helyüket olyan nagy nevek mellett, mint Valère Novarina, Viktor Rizsakov, vagy Silviu Purcărete. És vajon sikerült? A válasz: félig-meddig.

Sardar Tagirovsky Csehov 6-os számú kórterem című novelláját mutatta be a Gobbi Hilda Színpadon, majdnem ötórányira nyújtva az előadást. Az első felvonásban a színészek egymás mellett ülnek, és felváltva kezdik elbeszélni Csehov novelláját. Csak a szövegre kell figyelni egy órán keresztül. A felvonás utolsó részében kezd kialakulni a színházi szituáció, mikor találkozik orvos és beteg, felveszik jelmezeiket, de még messze vagyunk attól, hogy színháznak nevezhessük. A második felvonásban kizárólag az orvos és a beteg közötti párbeszédet játsszák el realista stílusban. A nagyszerű színészi játék ellenére sem képes megmozdulni az előadás, Tagirovsky mintha várna valamire. A harmadik felvonásban viszont nagyon szépen kibomlik a rendezői szándék, a jellegzetes orosz színházi nyelv. Horváth Lajos Ottó kellően hozza az elbizonytalanodott, filozofálgató orvost, méltó partnere Béres Miklós m.v., aki mozgatja, katalizálja az eseményeket. Az előadás heves lendületet kap, életre kelnek a díszletelemek, minden és mindenki mozgásban van, Balogh Zsuzsanna Eszter áriájával éri el összművészeti csúcspontját, mint az őrület csodálatos metaforája. Végül minden visszarendeződik, visszakerülnek a székek, és a színészek újból egymás mellett ülve mesélik el a történet végét. Tagirovsky színháza izgalmas, zsigeri lehetne, ha jobban sűrített volna, különösen a legelején. Embert próbálóan hosszú az első két rész, de a harmadik mindenért kárpótol.

A fiatalabb generációt kipipálva az orosz és a német színház mellett legjobban hájpolt lengyel színház felé vettük az irányt. Az Áttűnés szövegkönyvét maga a rendező Waldemar Śmigasiewicz írta. Két ismert lengyel író, Gombrowitz és Schulz műveit használta fel az öregkor és a fiatalkor párhuzamba állításához. A szöveg erős, mégsem koherens. Mivel az elkészült szövegnek nincs íve, gerince, az előadás is lóg a levegőben. Holott az eleje erősen indul, érzékletes képekkel hívják életre az öreg-, és fiatalkor közötti áttűnés illúzióját. Ám fokozatosan veszít erejéből, és a végére teljes unalomba fullad. Pedig a Teatr Powszechny társulata jó, talán az egyik legjobb a mezőnyben.

Mikor a programfüzetben olvastuk, hogy az Akropoliszhoz nem lesz felirat, felszaladt a szemöldökünk. Egy nemzetközi színházi találkozón nincs felirat? Pont egy nehéz, epikus, „zene nélküli operának” aposztrofált műnél? Óriási baklövés. Kaptunk ugyan egy lapocskát, rövid összefoglalóval, és reménykedtünk, hogy talán a rendezés inkább látványra koncentrál, vagy a táncra, vagy bármire, ami nem szöveg. Tévedtünk. Díszlet-jelmez alig, unalmas dialógok-énekek végig. A nézők közül többen távoztak, és nem tudjuk őket hibáztatni. Ha az előadás jó lett volna, feliratozás nélkül is megállja a helyét, de Anna Augustynowicz rendezése nem volt meggyőző.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A sokadik külföldi produkción túl akarva-akaratlanul is azt keressük, van-e olyan, amelyik túlmutat a hazai színházi tradíciókon. Melyik ország tud újszerűen fogalmazni? Melyik rendezőnél jelennek meg az áhított új formák? A MITEM-en kiderült, hogy Àlex Rigola spanyol színházi alkotó feszegeti a határokat, és máshogyan próbál fogalmazni, mint a fesztivál többi résztvevője. Federico Garcia Lorca legnehezebb darabja A közönség egyszerre foglalja magában az elnyomó hatalom bemutatását, az ellene irányuló forradalmat, a homoszexualitás problémakörét, és a színház valódi lényege utáni kutatást. Rigola elementáris látványvilággal dolgozik, maximálisan kiaknázni azonban nem mindig tudja. A színészi játék stiláris, letisztult, fegyelmezett. A nézők dolgát nem könnyíti meg a rendező, mert nem nyújt kapaszkodót a sokszor nehezen követhető szürreális gondolatokhoz és jelenetekhez, így aki kevésbé tud koncentrálni, könnyen lemarad. A markáns és cizellált (valamint nagyon nem közönségbarát) koncepció mégis inspiratív és gondolkodásra késztet. Van benne kraft.

A szervezők idei nagy dobása kétségkívül Thomas Ostermeier meghívása volt, aki a német színház megújítója, a híres berlini Schaubühne rendezője és művészeti vezetője. Ezúttal a svájci Vidy-Lausanne Színházban megrendezett Sirállyal érkezett a fesztiválra, csurig megtöltve a Nemzetit. Ostermeier nem hazudtolta meg önmagát: aprólékosan kidolgozta, elemezte a Sirályt, szereplőket vett ki, más szövegeket illesztett be, új megvilágításba helyezve a többi karaktert. Medvegyenko egyenrangú szereplővé vált, hosszas töprengése a menekülthelyzetről laza fricska. De nem a provokáció a cél. A hangulatot finom líraiság, és mély rezignáltság szövi át. A szereplők sorsát követi a hátsó vásznon folyamatosan változó festmény – kontúrjai, árnyalatai egyre sötétülnek, míg a végén egy teljesen fekete vászonnal nézünk szembe. Csehov figurái itt nem karikatúrák, nagyon is emberiek. Mindannyian esendőek, mindannyian hibáznak, szeretnek, gyűlölnek. Még csak nem is az a kérdés, ki a tehetséges és ki nem. Hanem ki hogyan tud élni a szerelem, művészet lehetőségeivel. Rendező ilyen szívbemarkolóan még nem mutatta be Nyina elméjének megbomlását, és Trepljov csendes beletörődését kilátástalan sorsába. A nézőtéren végig néma csend - ilyet még sehol nem tapasztaltunk. Ostermeier jött, látott, és győzött.     

A legnagyobb tanulság az idei MITEM-en, hogy erősíteni kellene a nyugati vonalat (különösen az állandóan megújuló, friss német színház hiányát kell pótolni), illetve alaposabban kellene szűrni a produkciókat, kevesebb, de jobb minőségű előadásokat hozni.