Ünnepelt a Madách Színház: tízéves Az Operaház Fantomja. Az előadás ma is kiváló állapotban van, és akadnak szereplők, akiken alig fogott az idő. Sáfár Mónika pedig pedig úgy remek, ahogy van.

Éppen tíz évvel ezelőtt, 2003 májusában mutatta be a Madách Színház Andrew Lloyd Webber talán legmonumentálisabb musicaljét, Az Operaház Fantomját. Ám ezen a napon nem csak egy sikeres előadás, hanem egy struktúra, egy új üzleti modell jubilál is. A korábban repertoárszerűen játszott darabok ekkor adták át a helyüket a blokkosított en suite rendszernek, azaz azóta megy egy-egy sikermusical egy teljes hónapon át, hogy aztán átadja a helyét egy másiknak, vagy éppen egy „repertoárblokknak”. És persze azóta mérik drágábban a jegyeket, azaz kérnek jelentősebb kontribúciót a nézőktől is a költséges produkciók fedezésére.

Az Operaház Fantomja alkalmas az efféle színházi rendszerváltásra. Webber 1986-ban bemutatott musicalje a műfaj egyik legkiemelkedőbb darabja. Zenéjét gyakran Puccini hangzásvilágához hasonlítják, amely jól megfér a híres duett – a nyolcvanas évekre jellemző – elektronikus hangzásával. A Gaston Leroux regénye nyomán született libretto egy XIX. század végi romantikus történet, afféle szerelmi háromszög a gazdag és jóképű vicegróf, Raul, a balett-táncosból ünnepelt szopránná kiugró Christine és a torzszülött zseni, a fantom között.

2003-ban hatalmas vállalkozás volt a látványban, színpadtechnikában is nagyszabású (gondoljunk csak az emblematikus csillárzuhanásra) és énekhangban már-már operai igényű musical magyarországi előadásának létrehozása. Szirtes Tamás, a darab rendezője, aki azóta már direktorként áll a színház élén, szabad kezet kapott a jogtulajdonostól, hogy a frissen felújított, de a Broadway-hez vagy a West Endhez képest szerényebb lehetőségekkel rendelkező Madách színpadára tegye Az Operaház Fantomját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy szinte pont olyan lett, mint New Yorkban vagy Londonban, de ami meg nem, azért nem járt letolás. A szereposztásba, hogy a marketing és a minőségi szempontok arányban legyenek, bekerültek igazi musicalveteránok (Sasvári Sándor, Vikidál Gyula), fénykorukat élő művészek (Miller Zoltán, Csengeri Attila, Homonnay Zsolt, Bíró Eszter, Király Linda) és fiatal tehetségek is (Mahó Andrea, Krassy Renáta). Az előadással tele voltak a lapok, a pénztár előtt sorok kígyóztak, a bomba terv szerint robbant.

Aztán jöttek újabb musicalek, gyengébbek és erősebbek, de Az Operaház Fantomja azóta is műsoron van. Néhány év kihagyás után felkerestük, és jelentjük, még mindig jó állapotban találtuk. Az ünnepi előadásra felvonultattak majdnem minden korábbi és jelenlegi szereplőt, egyes jelenetekben például három fantom (Csengeri Attila, Sasvári Sándor és Posta Victor) lábatlankodott a színpadon. Noha ez meglehetősen idegesítő volt, a jubileum miatt azért megbocsátható. Az már inkább zavaró volt, hogy a második felvonásban a főbb szereplők a sokszínűség és az ünnep jegyében egyszerűen kicserélődtek, és a Csengeri Attila-Fonyó Barbara-Homonnay Zsolt trió helyett perecevés után már a Sasvári Sándor-Mahó Andrea-Magyar Bálint hármas tért vissza.

Feltűnő, és a világ színházi fővárosaiban ritka jelenség, hogy tíz év alatt alig változott a szereposztás. Londonban például két évnél a legritkább esetben játszanak tovább a művészek egy-egy musical-főszerepet. Az Erzsébet körúton a hamvas szépségű Christine-ek részben tisztes családanyává értek, ám hála a genetikának (vagy a plasztikának), az évek múlása a tizenkettedik sorból szemlélve nem látszott meg rajtuk, énekben pedig kimondottan erősek voltak. Tíz év után is passzolt a szerep Csengeri Attilához (fantom) és Homonnay Zsolthoz (Raul) is (Posta Victor és Magyar Bálint később álltak be). Az ötvenes éveiből már elfelé tartó Sasvári Sándor volt az egyetlen, akinek inkább gálákon javasolnánk a fellépést a fantom számaival, mert a hangja kétségtelenül még mindig bőségesen van hozzá, de a színpadon, partnernője mellett a  sót megnyaló vén fantom bácsinak tűnt. Az előadás legjobbja a Christine színpadi vetélytársát, Carlotta Giudicelli operaénekesnőt alakító Sáfár Mónika volt, akit hibátlan hanggal és páratlan komikai vénával áldott meg a Jóisten. Weil Róbert (M. Firmin) pontos, Szerednyei Béla (M. André) mókás színigazgató. Utóbbin látszik, hogy tíz év után időnként önmagát szórakoztatja már.

A gyors jelenetváltások, a pirotechnika, az emelők, süllyesztők, forgók másodpercre kiszámított mozgása segített megőrizni az előadás ritmusát, amely továbbra is magas színvonalú. Igaz, ami tíz éve még forradalmian újnak és lenyűgözően látványosnak tűnt, az ma már jóval megszokottabb a Madách Színház színpadán, de azért hatásos.

A jubileumi előadás három „bonus trackkel” zárul. Egy kínosságában is kedves youtube-videóval, amelyen egy japán Fantom-társulat és jelmezes plüssmackók köszöntik az ünneplőket. Egy furcsa produkcióval, amelyben fuvolázás közben sajátosan vonaglik a talpig hófehérbe öltözött Horgas Eszter, míg a Csillag születik ifjú tangóharmonikása, Szabó Ádám sikertelenül próbálja túljátszani a musical elektronikus zenei alapjait. Végül érkezik a 2003-as premier Christine-je, Király Linda és fantomja, Miller Zoltán. Utóbbi maszk és jelmez nélkül, egyetlen számmal adja fel a leckét utódainak.