Az évad egyik legjobb színházi élménye után pár nappal a legrosszabbat is megtaláltuk. A Balkán Kobra előadásán a Thaliában olyat tettünk, amit a blog történetében még soha.

Fotó: Bődey János
Képeinkért kattintson!

Vegyes élmények jellemezték kapcsolatunkat a Thália Színházzal. Minden idők egyik legrémesebb színházi élményét is ott kellett átélnünk, de szórakoztató vígjátékot és élvezhető stand up előadást is láttunk a Nagymező utca páros oldalán. Ivan Kušan és Tasnádi István Balkán kobra című darabjára így előítéletek nélkül érkeztünk. A szünetben pedig angolosan távoztunk.

Ivan Kusan eredetileg Galócza című darabja a harmincas években játszódik, Tasnádi átdolgozása a kilencvenes évekbe helyezi a történetet. Az eredeti színdarab többször szerepelt hazai színházak programjában, az 1986-os Katona József Színház-beli emlékezetes bemutató évekig nagy közönségsiker volt.

Korábban nem engedtünk meg magunknak efféle udvariatlanságot olvasóinkkal szemben, tisztességgel végigültünk mindent, hogy megoszthassuk a látottakat önökkel. De higgyék el, ha ott lettek volna a színházban velünk, együtt rohantunk volna a ruhatárba az első adandó alkalommal. A Balkán kobra a délszláv háborúk utáni zavaros időszakban játszódik a kilencvenes években, a zavarosban halászók paradicsomában. A nagypályás gengszter-vállalkozó Juraj Ardonjak (Szombathy Gyula) egyre inkább terhére van fiatal és kikapós feleségének, Ankicának (Schell Judit), aki férje helyett Borisz Mozsboltot (Csányi Sándor), a földhivatali gyakornokot tüntetné ki figyelmével.

Így a kor és a hely szokásainak megfelelően el akarja tetetni láb alól. Ehhez Ardonjak titkárának (Pindroch Csaba) közvetítésével a vérszomjas hírű bérgyilkos, Kobra (Szabó Győző) szolgálatait szeretné igénybe venni. A merénylet helyszínéül egy eszéki hotelszobát választanak, ahol mindenki a Kobra zsebében van beleértve Dick Gilespie békefenntartó ezredest (Vida Péter) is. Maga a legendás Kobra azonban kvázi vak. Haha.

Fotó: Bődey János

A Győzike otthonára hajazó díszletben kezdődő előadás bántóan rossz. Túlrajzolt karaktereiket ripacskodó színészek játsszák túl, csak úgy puffognak a balkáni sztereotípiák: igen, van benne a Surda zenéje is, ha bárkinek kétségei lettek volna. A poénok rosszak, erőltetettek, a szöveg színpadhoz méltatlan. Mintha mindenki direkt lenne rossz, mintha ez lenne Rusznyák Gábor rendezői koncepciója – próbáljuk felmenteni a színészeket, de percről percre bizonyosodik be, hogy ők ezt komolyan gondolták.

A legolcsóbb helyzetkomikumokkal operáló előadás első felvonásában a ripacskodást időnként zenei betétek tagolják; nélkülük sem lenne rosszabb, velük se jobb. Rosszul érezzük magunkat. Hazavágyunk, tévéznénk inkább. Az óránkat nézzük, izgünk-mozgunk a székben, figyeljük, tetszik-e ez valakinek. A harmadik sor szélén furán nevet egy szemüveges hölgy. Neki bejön. Vagy rokona lehet valakinek?

A ruhatárban már a szünetben sorállás van. Mi is ott tolongunk. - Csak a szünetre, vagy végleg elmennek – kérdezi a kedves ruhatárosnő. – Megyünk végleg, vissza se nézünk – suttogjuk szemérmesen.

Ha a második felvonás mégis nagyszerű volt, és mindent helyre tett, akkor bocs.