Három nő, három sors, egy kérdés. Menni, vagy maradni?  Nagyon aktuális felvetés a Thália színházban látható Dermedési pont című előadás alkotóitól.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

A K.V. Társulat három végletekig különböző nőalakot vázol fel előttünk bő egy órában. A színésznők improvizációja alapján készült előadás szélsőséges karakterekkel ugyan, de igyekszik mímelni a középkorú nők aktuális problémáit. A történet szempontjából rendkívül izgalmas, ám színészi bravúroktól mentes előadást láthatunk Rába Roland rendezésében.

Stefi (Urbanovits Krisztina) negyven körüli, egyedülálló nő. Szeretne megismerkedni valakivel, de nem tud, mert a barátnői, Berta (Bartsch Kata) és Klaudia (Száger Zsuzsanna) állandóan a nyakán lógnak. Az élete abból áll, hogy főz barátnőire, hallgatja sirámaikat, pasizós történeteiket, terelgeti, nevelgeti őket, mintha a gyerekei lennének. Az előadás első húsz percében három tinédzser korában megragadt nő életébe pillanthatunk bele, akik úgy élnek együtt, mint a gimi után közös albérletbe költözött egyetemisták.

Realisztikus díszletet építettek fel a Thália Stúdiószínházában, ügyelve a legapróbb részletekre is. A kávé illata betöltötte a nézőteret, a cselekmény bonyolódása közben megfőtt az ebéd, elkészült a desszert, hosszú csöndek szakították félbe az előadás menetét, mindez az életszerűség megteremtésének reményében. Számtalanszor azonban a valóság felmutatása helyett szimbólumokat alkalmaztak, lerombolva ezzel azt a valóságérzetet, amit már akkor elkezdtek építeni, mikor a néző belépett a színházterembe.
Stefi tett-vett a konyhában, miközben a televízióból felvételről beszélt magáról, és barátnőiről. A nézőtér döbbenten figyelte, mikor Stefi a síkképernyős LCD monitorról önmagára pillantott a színpadon. Rába Roland valószínűleg nem sejtette, hogy milyen erős hatást gyakorol a nézőre egy új médium bevonásával. Vártuk, hogy mikor fog újra felbukkanni ez az elem, de hiába.

Fotó: Karip Timi

Berta készül Londonba, a következő jelenetben ellenben Klaudia fogadja látogatóba érkező barátnőit londoni lakásában. Vacsorával várja a két nőt, látszólag minden rendben, de mikor már harmadjára érdeklődnek a férje után, körvonalazódik, hogy semmi sem az, aminek látszik. A modellmunkáról kiderül, hogy pornó, a férjről, hogy már nincs meg, a csodálatos Londonról pedig, hogy közel sem tökéletes. Sok külföldre vágyó félelme igazolódik be Klaudia sorsában. Miután elszakadt otthonától egy jobb élet reményében, az új környezetben szükségszerű csalódások, és bukások sorozata fogadta. Mindent előröl kellett kezdenie. Történetében nem az egyedüllét a hangsúlyos, a család és barátok nélküli élet, hanem a „nem idevalóság” érzése, amit egy idegen országban kénytelen megtapasztalni az ember. Stefi próbálja rábeszélni, hogy térjen velük haza, és ekkor hangzik el a mondat Klaudia szájából, amely talán minden külföldre távozó ember szájából elhangozhatna, aki a kezdeti nehézségek után mégis kint maradt. „Nem mehet haza, ahol mindenkit felemésztenek a sötét gondolatok. Ki kell jönni élni.” Londonban megvan minden lehetőség, ami az élethez kell. Csak meg kell találni. Ez inspirálja Bertát is arra, hogy Klaudiánál húzza meg magát, amíg nem talál munkát Londonban. Stefit is próbálják meggyőzni, ő azonban hajthatatlan. Magyarországon képzeli el a jövőjét.

Ezen a ponton kellett volna kibontakoznia az előadás drámaiságának, Stefi történetének. A gyermekeiként szeretett barátnői elmentek, kirepültek a fészkéből, egyedül maradt. Gyermekeit elveszítette, s ezt egy idegen ország hibájának tudta be. „Örökbe fogadta” tehát a nemzetet. Magyarországot.  A két barátnő hazalátogatásának alkalmával kiderül, Stefi nem dolgozik, felemészti a kosz és a bogarak, de ő mindezekkel nem foglalkozik, teljesen elhagyta magát. Kulcsjelenet Stefi pszichéjének megértése szempontjából, mégis folyamatosan összezavarják a nézőt Stefi félvállról vett válaszaival, nemtörődömségével. Mindezek inkább egy sértődött kamasz önérvényesítési kísérleteinek, nem egy gyermekeit, majd önmagát elvesztett, őrület határán egyensúlyozó nő megnyilvánulásainak tűnnek. Emiatt egyáltalán nem lett előkészítve a drámai végkifejlet.

Végig nagy probléma volt a színészi játékkal. Az előadás első harmadában a poénok egyáltalán nem ültek. Le lehetett olvasni a színészek arcáról, hogy hol kellene a közönségnek felnevetnie, de a nevetés helyett néma csönd ült a nézőtérre. Mindhárom színésznőnél, de leginkább Száger Zsuzsannánál lehetett megfigyelni, amint kínlódik a testével. Görcsösen, össze-vissza gesztikulált, mintha éppen most improvizálná a jelenetet. (Az előadás valóban improvizáció alapján készült, de ennek nem lett volna szabad tükröződnie a színpadon.)

Fotó: Karip Timi

A nagyszerűen építkező történet, és kibontott cselekmény miatt azonban érdemes megnézni ezt az előadást. Folyamatosan fejlődnek a karakterek, melyek nagyon különbözőek, és szélsőségesek. Mindhármuk személyisége és élete bejár egy ívet a történet során. Az előadás végére még a rossz színészi játékról is elfeledkeztem, olyan kíváncsi lettem a végkifejletre. Sajnos nem mutatták be Stefi őrületét, ezért a drámai vég kissé komikussá vált, és hatásvadászra sikerült a befejezés is. A józan eszét elvesztett nő meggyilkolja barátnőit, majd kettejük között ülve végigpásztáz a közönségen: „Hazahoztuk gyermekeinket. Többet már nem veszíthetünk el, ugye?” Majd a visszhangzó „ugye?” kérdések alatt lemegy a fény.
Hát, engem nem rázott ki a hideg.