Ma este mutatják be az Európa-Ázsiát a Bárka Színházban. Gergye Krisztiánnal, az előadás koreográfusával beszélgettünk nem csak a darabról, hanem művészi szabadságról, a Nemzeti Színházról és színpadi "aktuálpolitizálásról".
Hogyan kerültél a produkcióba?
Régóta szó volt arról, hogy a Presznyakov-fivérek rendezzenek valamit a Bárkán, Seress Zoltán pedig az Európa-Ázsiát választotta, ami zenés-táncos darab, így egyértelmű volt, hogy szükség van koreográfusra. Én korábban a Bárka tagja voltam, jól ismerem a színészeket, így Seress Zoltán engem keresett meg a feladattal.
Mi volt az első benyomásod a darabról?
Részleteiben olvastam a darabot. Mivel itt alkalmazott koreográfusként veszek részt a munkában, fontos volt számomra, hogy a rendezők „szemén át” lássam a tervezett előadást. Ilyen esetben szeretem, ha ők adnak inspirációt azzal kapcsolatban, hogy miként képzelik el a produkciót. Így először csak beszélgettünk, és utána merültem el jobban a szöveg részleteiben. Itt egyszerű helyzetekből kell építkezni, és én az ő kéréseiknek megfelelő mozgásokat találtam ki. Ebben persze sokat segített, hogy jól ismerem a színészeket, a fizikai képességeiket, karakterüket.
A darab különös szürreális világot teremt. Ez a látványban, jelmezekben is megnyilvánul, gondolom a koreográfiában is több lehetőséget adott.
Nagyon szeretem az abszurdot, így a darab világa közel áll hozzám. A rendezőpárossal már az első pillanatban tökéletesen értettük egymást. Értettem, hogy ez egy különös tragikomédia, amiben egy botlásnak, egy mozdulatnak Chaplin-i minősége kell, hogy legyen. Nagyon izgalmas kihívás, és jó velük dolgozni. Persze vakmerőnek, bátornak kell lenni ahhoz, hogy az ember ki merjen próbálni szélsőséges gegeket, helyzeteket. De szerintem mindannyiunkban benne van ez a jó értelemben vett infantilizmus, játékosság, kísérletező kedv.
Itt eleve viszonylag extrém helyzeteket vázol a szöveg: biciklis-, görkorcsolyás szereplők is részt vesznek a táncos jelenetekben.
Igen, ez izgalmas lehetőség.
Amikor alkalmazott koreográfusként dolgozol egy produkcióban, akkor mennyire vagy rugalmas? Mennyire marad „gergyés” a végeredmény?
Az alkalmazott koreográfus egy szakma. Én ilyenkor szeretek belesimulni a rendezők koncepciójába. De ez legalább annyi kreativitást igényel, mint egy saját produkció. Sőt, sokszor többet, hiszen sokféle ötlettel, elképzeléssel kell előállni, és a rendezők ezek közül választják ki a hozzájuk legközelebb álló változatot. A Presznyakovokkal egyébként valóban jól tudtunk együtt dolgozni, nagyon nyitottak voltak az ötletekre. Már az elején értettük egymást, így nem voltak nagy változtatások a próbafolyamat alatt a koreográfiában sem.
Ilyen esetben az sem jelent nehézséget, hogy színészekkel – nem táncosokkal – dolgozol.
Rendkívül sokat dolgoztam színészekkel. Az én táncfelfogásom szerint minden test képes a szerepének és az alkatának megfelelő legoptimálisabb mozgásminőségre. És ha erre a maximumra törekszik az ember, az már tánc. Nem balettosokat nevelünk, hanem az a cél, hogy minden színész kihozza magából a maximumot. Az előadás stílusa egyébként tőlem, mint rendezőtől sem áll távol. Én is dolgozom hasonlóan groteszk elemekkel, tehát ilyen szempontból is otthonosan éreztem magam, de mondom: a célom mégiscsak az, hogy a rendezők elképzelését tartsam szem előtt.
Meddig viseled gondját egy darabnak? Visszamész megnézni a tizedik előadást, és jegyzetelsz, hogy itt nem jó, ott nem stimmel?
Igen. Ha az időm engedi, akkor feltétlenül.
Beszéljünk egy kicsit másról. Te júniusig a Nemzeti Színház tagja voltál. Azóta is rengeteget dolgozol, de azért gondolom, nem volt könnyű elengedni ezt.
Már nem fáj. Ez egyébként különös: valójában mindig is szabadúszó voltam. A Gergye Krisztián Társulat sem egy állandó, hagyományos értelemben vett társulat, inkább egy-egy produkcióra szerveződő, laza kötelékben dolgozó csapat, ahová mindig újabb és újabb emberek is érkeznek. Én egy pezsgő, változó dinamikájú csapatot próbálok építeni. A Nemzeti Színház persze sokat jelentett. Egyrészt anyagi biztonságot adott, másrészt lehetővé tette, hogy a független társulatom által elnyert támogatást teljes egészében a produkciójuk gyakorlati megvalósítására fordítsam. Ezen kívül minden második évben rendezhettem egy darabot, amely a Nemzeti és a saját csapatom koprodukciója lehetett. Ez adott egyfajta stabilitást. Érzékenyen érintett, hogy ez a biztonságos talaj kicsúszott a lábam alól. Maradt újra a teljes függetlenség, amiben semmi garancia nincs. Elvesztek a kapaszkodók.
Múlt héten volt a Pinceszínházban a Mi a neved? című francia darab ősbemutatója, amelyet Te rendeztél.
A Pinceszínház kért fel, hogy rendezzem meg ezt a darabot a francia évadjuk keretében. Jean-Michel Baudoin darabja kihívást jelentett számomra, bár valójában nem egy ördöglakat. A nehézségét az adja, hogy miként lehet egy ilyen kétszemélyes tragikus tinédzser-szerelemből, egy „duettből” izgalmas előadást csinálni.
Te nem is duettként rendezted meg, hanem heten játsszák a két szerepet.
Igen, mert ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak arra, hogy ne legyen pusztán melodráma a történetből. A téma, amelyről a darab szól, nagyon fontos. Közben a történet rém egyszerű, a párbeszédek sem különösebben mélyek. Mégis ezzel a megoldással az előadás talán több lehet szimpla fiú-lány történetnél. Így szól a korról is, amelyben élünk, és a háborúval, erőszakkal terhelt múlttal való szembenézésről. Nagyon örültem annak, hogy a Pinceszínház ennyire nyitott volt a több szereplős javaslatomra. Hiszen ők alapvetően egy kétszemélyes darab megrendezésére kértek fel. Én viszont – mivel kivételesen nem volt elképzelésem arról, hogy kik játszhatnák a darabot –szerveztem egy workshop jellegű castingot. S az egy heti program után kilenc fiatal maradt, akik hihetetlenül jól, szinte társulatként dolgoztak együtt. Kettő közülük egyeztetési problémák miatt kiesett, így heten játsszák az előadást.
Az Opera Amorale-t májusban mutattátok be, most az Átriumban ment. Ez egy nagyon erős reflexió a mai közegre, amelyben élünk, amelyben dolgoztok. Ez új irány nálad.
Nem új. Három évvel ezelőtt rendeztem az Adaptáció Trikolór című darabomat, és attól kezdve úgy gondoltam, hogy nem lehet nem reflektálni a korra, a közegre, amelyben élünk, és függetlenként dolgozunk. De azt gondolom, ez nem üres aktuálpolitizálás, hanem ugyanolyan művészet, sőt!
Milyennek látod ezt a közeget, amelyben most függetlenként dolgozol?
Az anyagi helyzetünk az idén viszonylag normalizálódott. Persze a működési támogatást későn kezdték el kiutalni, és rengeteg adminisztrációs terhet róttak ránk. Nagyon kevés független társulatnak van megfelelő háttere ahhoz, hogy ezt a sok papírmunkát meg tudja csinálni. A pénzek rossz ütemezése miatt nem tudunk előre tervezni, így pedig nehéz felelősségteljesen gazdálkodnunk. Közben meg egyre magasabb elvárásokat támasztanak felénk a tervekkel, az ütemezéssel, az elszámolásokkal kapcsolatban. Az idei évben nem panaszkodhatom, bár valójában fogalmunk sincs, hogy jövőre mikor írják ki a pályázatokat, és azok milyen összegekről szólnak majd. Soha az életben nem fogunk felzárkózni az európai színházi működéshez, ha most, 2013 decemberében nem tudom, mit fogok csinálni 2014-ben, vagy akár 2015-ben. Most folyamatos tűzoltás zajlik. Lehet terveket dédelgetni: az Opera Amorale is egy álom, egy vízió megvalósulása volt, de hogy mi lesz a sorsa, arról fogalmunk sincs. Továbbjátszásra – ilyen nagyszabású produkció esetében meg pláne - szinte lehetetlen pénzt szerezni. Az a kormányzati vagy kultúrpolitikai elvárás pedig, hogy a függetlenek tartsák el magukat, építsék ki a mecenatúrát egyik napról a másikra, nagyon cinikus hozzáállás. Ez nyilvánvalóan nem megy úgymond csettintésre. Nem is beszélve arról, hogy ez a kettészakadtság a művészetben, az országban nyilván nem könnyíti meg a helyzetet. Én soha nem politizáltam, de az utóbbi néhány évben egyre komolyabb nehézségekkel kellett szembesülniük a független társulatoknak. És kiderült: akik esetleg „az elmúlt nyolc évben” érték el a sikereiket, azonnal egy bizonyos skatulyába kerültek. Az én esetemben például az, hogy a Nemzeti Színház tagja voltam, és a csapatom velük koprodukcióban dolgozott, azonnal egy kortárs, balliberális skatulyába szorított. Ellenséget gyártottak belőlünk, és a helyzet iróniája, hogy amint megpróbálok erre reagálni, csak tovább erősítem a prekoncepciót. De a saját igazamért, vagy a saját helyzetemnek a jobbá tételéért muszáj kiállnom. A Vidnyánszky Attila által emlegetett „kényszeres igazodást” pedig soha korábban nem tapasztaltam, most viszont igen.
Ha a körülmények adottak lennének, akkor sem szeretnél projekt-társulat helyett állandó csapatot működtetni?
Abban az évben, amikor a legtöbb támogatást kaptuk, rájöttem arra, hogy kőszínházi háttér nélkül képtelenség egy hagyományos értelemben vett társulatot működtetni. Én emberekkel szeretek dolgozni, és bár évek óta működöm együtt ugyanazokkal, mégis egy-egy új érkező mindig izgalmas impulzusokat ad. Nem is hiszek a kizárólagosságban. Abban, hogy egy művész csak egy helyen dolgozhat, és nem gyűjthet máshonnan inspirációt. Én is abból táplálkozom, hogy ezerfelé dolgozom, és mindenütt másfajta képességre van szükség. Ezt a fajta nyitottságot, szabadságot elvenni azért, hogy valaki papíron csak egy társulat tagja legyen, egy helyről kapja a pénzét, nem érdemes. Nem mellesleg pedig, nincs az a pályázati pénz, amiből a táncosokat kizárólagosan el lehetne tartani. Ez is hazugság, hogy egy független társulat évi 20 millió forintból el tudja tartani a tagjait és a produkcióit. Ilyen kereteken belül – függetlenként - szerintem ez lehetetlen. Inkább vállalom, hogy projekt-társulat vagyunk, és akkor időről időre ezekkel az emberekkel közösen alkotunk valamit, teret engedünk újabb és újabb embereknek, és megfürdünk a szabadság mámorában, hogy legalább ilyenkor ne érezzük a kötöttségeket.
Januárban a TÁP színházzal dolgozol majd.
Igen, bár ez most még kicsit távolinak tűnik. Nagyon szeretek velük dolgozni, inspiráló közeg, nyilván alkalmazott koreográfusként ott is valamelyest „kötött a pálya”, de a világunk nagyjából azonos. Úgy hiszem, hogy az élet engem rendre olyan művészekkel, társulatokkal hoz össze, ahol a „szabadság-fok” a legfontosabb, és az, hogy egy produkció valóban a mai világunkra reflektáljon, tehát nem szépelgő, szalonszínház legyen.
Eddig eszméletlen sok munkám volt. Visszatérve a Nemzetire, mostanáig jóformán időm sem volt, hogy ezen gondolkodjam. Persze az egész rendkívül drámai volt, fájt, és borzasztó volt megélni a szétverését, mert ott valóban létrejött valami igazán különleges. De most kezdtem el egy kicsit szorongani, hogy mi lesz, mert január után gyakorlatilag üres a naptáram. Persze továbbra is működtetem a saját projekt-társulatomat, de most úgy érzem, hogy van egy erős „fagyáspont”, záródnak be a kapuk. Fogy a tér a szabad, független művészet elől. Ezért is örültem a Bárkás megkeresésnek, mert ebben a darabban valóban szabad művészet zajlik. Reflektív és szabad művészet.
Friss a comment.com-on