Mindent átszövő korrupcióról, ostobaságról, hatalomról; Magyarországról mesél Bodó Viktor Gogol-rendezése a Vígszínházban.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

„Mit álltok itt, mint egy francia komédiában? Álljatok úgy, mint egy fasza Gogol-rendezésben!” – mondja a polgármester (Hegedűs D. Géza) a revizor érkezésének hírére tétován toporgó intézményvezetőknek. Bodó Viktor rendezésében a Vígszínházban Gogol komédiájából csak a történet váza marad, az előadás a mai Magyarországról mesél. És mit gondolnak, melyik sajtóorgánumnak címezik a lebuktató levelet? Az Index-szkijnek.

Maiasított, magyarosított tragikomédia fifti-fiftiben, két részben, okosba’ – Bodó Viktor és Kovács Krisztina átiratának műfajmegjelölése pontosan elárulja a szándékot, hogy itt nem Gogol szatírája, hanem egy ez alapján készült magyar történet színpadra állítása volt a cél.

„Mindennél jobban kell óvakodni a karikatúrától. Semmi sem legyen túlméretezett vagy triviális, még a legjelentéktelenebb szerepekben sem.(…) A néző csupán kívülről látja, mennyire jelentéktelenek az őket foglalkoztató gondok. Ők azonban semmiképp sem tréfálnak, és arra aztán egyikük se gondol, hogy valaki kinevetheti őket.” – szól Gogol instrukciója A revizor előadásához. Sokat küszködött azzal, hogy a neki tetsző, eredeti értelmezést elterjessze. Már az általa látott színrevitelekkel sem volt elégedett. Leírásai alapján újra és újra azzal szembesült: komédiáját leegyszerűsítik, a darab humora mélységét, a szöveg szarkazmusa jelentőségét veszti.

Bodó Viktor nem árul zsákbamacskát, már az elején hangsúlyozza, itt mindössze játékról van szó, előadják Gogol drámáját. Az átirat csak a lecsupaszított történetet hagyta meg: az ellenőrzés hírének hatására magukból kivetkőző, az eltussolás reményében bármire képes, korrupciós ügyekkel terhelt városi vezetők, felkapaszkodott kisemberek megérdemelt lebuktatását, megaláztatását. A komikus szereplők már megjelenésükkor közlik, hogy ők az este vicces karakterei, ennek megfelelően pedig operettes tánclépésekkel és ehhez illő zenével kísérve táncolnak le a lépcsőn. Az átirat a darab szereplői közül sem mindet tartja meg, és beemel plusz karaktereket.

A helyszín már önmagában bizarr: egy zöld csempés uszoda, ahová ideiglenesen "átköltözött a polgármesteri hivatal"; a revizor érkezésének hírére sebtében áthordott „problémás” iratok halmokban állnak a színpad két oldalán, az uszoda lépcsőin. A kitűnő díszlet Balázs Juli munkája, a második felvonásban a csempék közé rejtett iratmegsemmisítőkből kipotyogó papírcsíkok lepik el a teret.

Rögtön kiderül, mindenkinek vaj van a fején: aki nem kenőpénzt fogad el, annak komondor (!) kölykökkel hálálják meg a közbenjárását. S hihetetlen tempóban pörögnek a napjainkra jellemző hírek, reflektálások: „milyen ország az, ahol már a Kúria is elkúrja?”, színház épül a stadionra, a széfet több zárral látták el, de egykulcsos, az egységes állami tankönyvben leírtaktól eltérni tilos („ne azt mondja, ahogyan történt, hanem ahogy le van írva”), a nemzeti erdőben nemzeti gombaszedők dolgoznak, és persze a „disznyószagú” kisvárosba érkező reménytelenül léha – revizornak hitt ifjú – mit csinál? Hát persze, hogy megírja. A hajléktalanokat ilyen hirtelen ugyan a közterekről nem tudják kitiltani, így egyszerűen egy „független művészek” feliratú táblát helyeznek el a tanyájuk mellé. A polgármester sorolja, mit kell az ellenőrzésig elrendezni: kéri, hozzák be a kukák mellé kihajított színházi pályázatokat. A három éve átutalt pénzből soha fel nem épült kápolna pedig – a fedősztori szerint - épp’ egy éve leégett, de a háttérben az óriásplakát már hirdeti: „újabb csodálatos négy év vár ránk”.

Ivan Hlesztakov, a revizornak hitt tisztviselő itt deklaráltan elmebeteg, mióta bezárták a Lipótot, „nehezen találja a helyét”. A pozíciójukat féltő, és a lebukástól tartó tisztviselők pedig bármire hajlandóak, hogy a kedvében járjanak, ha kell, a földről lefetyelik föl a kiöntött pálinkát, vagy füttyszóval kísérik a mosdókagylóba vizelést. Ha pedig részeg mámorában a földre puffanva elalszik, a polgármester a nadrágjába dugva próbálja elhalkítani a rádióból szóló barackfás összefogás dalát.

Közben pedig fény és hangeffektek szakítják meg a jeleneteket, fényképpé merevítve az adott pillanatot; ilyenkor a szereplők kikacsintanak a nézőkre, ami sokszor fölösleges modorosság, hiszen enélkül is egyértelműek az áthallások, nem kell magyarázni, hogy a vidéken éjjel-nappal jóban-rosszban barátok közt élő szereplők közül az álrevizort játszó Lengyel Tamást a minap is sorozatszínésznek nézték az utcán.

Hegedűs D. Géza polgármestere remek alakítás, mindent megold okosba’, ha kell, lejeleli a mondandóját, és közli: „mindezt el tudom mondani angolul is”. Lengyel Tamás ellenőrnek hitt, a helyzeten nyerészkedő tisztviselője korrekt. A városi intézményeket vezető „szakemberek”, és a városi hangadók színészi játéka igen különböző színvonalú. Kiemelkedik Hevér Gábor bírója, Józan László iskolaigazgatója, Lajos András postamestere.

A poénok hatásosak, a karikatúra működik, a közönség többször nyíltszíni tapssal jutalmazza az áthallásokat. Bár helyenként kicsit túlzásba esnek, olykor az az érzésünk, hogy a legújabb Sas-kabaréból látunk részleteket. Az előadást érdemes megnézni, bár Gogol vélhetően most sem lenne elégedett, hiszen egy poénért itt is eladják a lelküket.