A Szegedi Kortárs Balett előadásán nem fog az idő, Juronics Tamás már több mint egy évtizede olyan problémákat vetett fel az előadásban, amik továbbra is fennállnak. Megrázóan aktuális téma egy vérprofi társulat interpretálásában. (Új vendégbloggerünk, CASSIOPEIA írását közöljük.)
Kortárs balett – leginkább a klasszikus balett és a kortárs tánc keveréke. Megvan benne a balett légiessége, kecsessége, ami mozgásnyelvében inkább a balettet követi, de közben fellelhetőek benne a kortárs tánc nyersebb, provokatívabb elemei is. Ebben a keverékben szólal meg a Carmina Burana grandiózus kórustétele, az O Fortuna, aminek hangsúlyos dobjaira táncosok lebbennek a magasba óramű pontossággal, ahogy a ritmus megköveteli újra és újra. A táncjáték nyitójelenete feladja a leckét a koreográfusnak, Juronics Tamásnak: lehet-e ezt a pontos, zsigeri koreográfiát még fokozni vagy a vége felé mind a táncosok, mind a látványos táncelemek is elfáradnak majd?
A meglehetősen telített és sűrű hangzásvilág ellentétben áll a Szegedi Kortárs Balett előadásának színpadképével: egy kopár, kiszáradt mezőn, rideg tágas térben, amit csak néhány fapad keretez, kezdenek el mozogni ritmusra a táncosok. Kétoldalt lelógó láncok, később feltűnik egy kút. A táncosok jelmezei szürke rongydarabok. Molnár Zsuzsa díszlet- és jelmeztervező egyszerű és tiszta képet tár elénk. Térben és időben akárhová elhelyezhetjük az előttünk zajló eseményeket, ez a fajta minimalizmus ugyanis többféle interpretációra ad lehetőséget: nem tudjuk, kik ezek az emberek, a Föld melyik részén élnek, hogyan kerültek ebbe a helyzetbe. Fiatalok, elveszettek, nincstelenek. Talán egy apokaliptikus katasztrófa túlélői. Talán őseink, sok magára hagyott, és a Paradicsomból kiűzetett Ádám és Éva. Nincsenek egyének, valamilyen törzs tagjai lehetnek. Egy Lány viszont kiemelkedik közülük. Aki mindig félszeg, aki mindig kicsit kilóg a sorból, és aki megszállottan öntöz egy száradt szalmacsomót, hátha egyszer virágzásnak indul.
A Lány tömegből való nagyon árnyalt és finom kiemelése mégsem bontja meg a koncepciót, miszerint itt egy közösség életébe pillanthatunk bele. A szereplők egyformán éreznek, egyformán félnek – mindemellett egyformán professzionális táncosok. Nincs egy félrecsukló mozdulat vagy késés. Az izmok pattanásig feszülnek, a lábak az égbe lendülnek, a karok magabiztosan suhognak a levegőben. A társulat fizikai képességeiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ahogy a szerelmi jelenetben a Fiú lassan tartja a Lányt, és körbeforgatja saját testén úgy, hogy egymaga tartja a Lány tömegét; ahogy a lányokat a fiúk a levegőbe reptetik, és a lányok kecsesen suhannak fel, majd tollpihe könnyedséggel érkeznek vissza a fiúk karjaiba. Nemcsak színpadi, fizikai bravúrokat láthatunk.
Az ötletekben gazdag (de sosem közönséges és sosem öncélú) koreográfiát erős látványvilág kíséri végig az előadáson. Váratlanul életre kel a törzs által bálványozott hatalmas „szalmatotem”, amiből előbukkan a Halál (vagy Fortuna), hórihorgas termetű férfi, arcán koponyamotívum. A törzs tagjai riadtan bámulják. Mind képileg és mind gondolatilag szépen megfogalmazott a lányok fürdési, megmosdási rituáléja, illetve a fiúk borivása. Itt definiálódnak a nemi szerepekről alkotott képeink: a lányok finomak, puhák, kacérak, a fiúk mozdulatai harcosak, olykor erőszakosak, erőfitogtatóak.
Az előadás feszített tempót diktál, nincs benne felesleges mozdulat, dinamikailag teljes harmóniában áll Carl Orff zenéjével. Tetőpontja a szerelmi beteljesülés, lelki és fizikai értelemben, a félszeg Lány és az egyik Fiú egymásra találása. Kettősükben van benne az első szerelem fájdalma, öröme, szenvedélye.
A legerősebb motívum a Nap megjelenése, a kör alakú palást felfeszítése, ami narancssárgás, meleg fényével a szerelmi vágy beteljesülését, a természet újraéledését szimbolizálja. A Nap életet ad, egyben reményt egy jobb világ felé. A törzs ünnepli, örömtáncot lejt. Visszatérő táncelem a körtánc, ráadásul a zárt körtánc, ami az ősi tánc első formája volt.
Az üvegbe tett szalmacsomó helyére már virágot hoz a Fiú. A Lány boldogan szorongatja és alszik el vele. Juronics Tamás lendületes felütéssel kezdődő koreográfiája apránként építkezik, hogy a zárásként megismétlődő O Fortuna még a kezdésnél is erősebben, felfokozottabban szólaljon meg.
A Nap vérvörösre vált, a Fiú kétségbeesetten kongatja a kis harangot, de a Lány már nem ébred fel. Újból felcsendül az O Fortuna, letaglózva, megsemmisítve az eddigi új irányba haladó létformát. A koreográfia újra és újra dobszóra röpteti magasba a táncosokat, hogy aztán a földre vetődjenek újra és újra. A láncok lehullnak, de a háttérben megjelenik a Halál. Van kiút ebből a bizonytalan életformából? Egy ember halála megváltást jelenthet a többieknek, erőt adhat a kitörésre? Vagy újra eluralkodik a teljes sötétség?
A Szegedi Kortárs Balett előadása fontos kérdéseket tesz fel. Nem csoda, hogy népszerűsége tizenhárom (igen, 13!) éve töretlen, mind hazánkban, mind külföldön. Minőségileg megkérdőjelezhetetlen, tartalmilag kortalan, 13 év után is aktuális. A 2001-ben bemutatott előadásnak Budapesten jelenleg a Művészetek Palotája ad otthont, teltházzal, hatalmas ovációval. S bár jegyárai nem különböznek egy prózai színházi előadásétól, fiatalokat alig látni a nézőtéren, ami szinte teljesen érthetetlen. Figyeljünk a táncszínházra, szükségünk van rá.
(Szegedi Kortárs Balett: Carmina Burana. Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa, világítás: Stadler Ferenc, balettigazgató: Pataki András, koreográfus: Juronics Tamás)
Friss a comment.com-on