Unalomba fulladt Alföldi Róbert rendezése az Operában (CASSIOPEIA kritikáját olvashatjátok)

Christoph Willibald Gluck az 1700-as években kezdte el megreformálni az opera műfaját. Sokan forradalmárnak tartják, bár Gluck-tól igen távol állt ez a szerepkör. Marie Antoinette pártfogoltja 1774-ben mutatta be az Íphigeneia Tauriszban című művét Párizsban, ami heves vitát váltott ki a közönség körében: az egyik tábor a hagyományos, olasz operát követelte vissza, a másik felhőtlenül rajongott Gluck művéért újszerűsége miatt. Alföldi Róbert a színházi élet hasonlóan forradalmár alkatú, újító rendezője, így kettejük találkozásából egészen különleges előadás is születethetett volna - a végeredmény azonban elmaradt a vártnál.

Fotó: Karip Timi

A rendezés egyik nagy hibája, hogy nincs mögötte koncepció. Soványka utalás van a legvégén, hogy a zsarnoknak vesznie kell, és veszni is fog, de az Íphigeneia Tauriszban ennél jóval komplexebb mondanivalót hordoz: emberek feláldozása, anyagyilkosság, barbár szertartások, hű barátság, el nem múló testvéri szeretet. A rendezés minimalista megközelítési móddal az énekesek színészi játékára apellál, ami a legtöbb esetben nem jön át. Pedig semmi nincs, ami elvonja róluk a figyelmet. Menczel Róbert díszlete egy nagy rideg vasfalból áll és egy oltárból. Nagy Fruzsina jelmezei maiak, a papnők egyszerű fekete ruhákat viselnek, a szkíták mintha egy tüntetésről jöttek volna kapucniban, farmerban, Thoász, az öltönyös zsarnok „ügynökszerkóban” hozza a negatív figura klisét. Az opera hatalmas üres színpadát a szereplők belső vívódásainak kellene megtöltenie.

Wierdl Eszter finom hangú, légies Íphigeneiája egyből elnyeri szimpátiánkat, szerethető jelenség, kicsit sokat tétovázó gyermeki lélek, nem csoda, ha a végén testvére egyből férjhez adja. Haja Zsolt mint Oresztész, Íphigeneia tükörképe, csak éppen súlyos teherrel kell megküzdenie: anyja meggyilkolásával. Oresztész hosszasan viaskodik démonjaival Gluck szenvedélyes zenéjében, a rendezés viszont kimerül abban, hogy Haja az oltáron fekve szenvedő arccal elénekli az áriát – nézőként kívül maradunk a szereplők problémáin. Oresztész még megkísérti három múlt rendszerből itt maradt egyenkosztümös öreghölgy (asszociálni szabad), akik fel-feltűnnek néha a színen, funkciót azonban nem kapnak.

Fotó: Karip Timi

A két unalmas figura közül kiemelkedik Püladész (Megyesi Zoltán), aki karakánul kiáll Oresztész mellett, összevert barátját ápolja, mosdatja, védelmezi. Megyesi Zoltán képes színházi pillanatot varázsolni Oresztész megmosdatásából, amellyel a rendezés végre kezd egy igazi előadásra hasonlítani. Püladész és Oresztész érzékeny kettőse az este megejtő pillanata, az egész előadásnak ennyire intimnek és erősnek kellene lennie, de javarészt csak a felszínt kapargatja.

A továbbiakban pörögnek az események, Gluck operája sodró lendülettel visz magával, a kórus és az énekesek teszik a dolgukat, jobbra ki, balra el, ha éppen egy drámai lelki vívódás jön, még kúsznak is. De hiába, így sem jön át a karakterek lelkiállapota, pedig már Oresztész feláldozásához közeledünk. Éppenhogy csak beszáguld a színpadra Taurisz sziget ura, Thoász (Szegedi Csaba), Püladész már meg is öli. A kapucnis barbár szkíták értetlenkednek egy ideig, de a happy endnél már ők is ragyogó arccal éneklik a finálét, hisz megszabadultak a zsarnokuktól. A három öreghölgy megint besasszézik egy utolsó jelenésre, pedig már annyira elegünk van belőlük.

Fotó: Karip Timi

Alföldi próbálja a szövegre és a belső lelkiállapotra helyezni a hangsúlyt, de nem működik. Mechanikusan végrehajtott instrukciókat látunk érzelmek és tartalom helyett. Az ének kiváló, a zene elviszi a jelenetek nagy részét, mégis teljesen érdektelen, mi történik a színpadon. Nem a „botrány” hiányzik, hiszen aki figyelemmel kíséri Alföldi pályafutását, tudja, hogy mindenféle ötletparádé vagy provokáció nélkül is tud kiemelkedőt rendezni. Az előadás nem is igazán jó, nem is rossz, szimplán unalmas. Sebaj, majd legközelebb.