Most mutatták be Mácsai Pál rendezésében az Übü király, vagy a lengyeleket az Örkény Színházban. Az igazgató hangsúlyozza: nem a politikai felhangja, vagy vélt aktualitása miatt vesznek elő darabokat. Egyébként is - teszi hozzá -, a nézők egy része most úgy viselkedik, mint Móricka a jól ismert viccben: mindenről ugyanaz jut az eszébe. Interjú.
Miért most vették elő az Übü-t?
Csehov Sirályában Trepljov azt mondja valamire: „az hosszú történet”. Mire Dorn doktor azt feleli: „akkor mondja el röviden”. Jó tanács, de nem fogom tudni követni, ha válaszolni akarok.
Miért?
Mert egy darab bemutatásának sok oka és hosszú előzménye van.
Akkor mondja el hosszan.
Először is azért vettük elő, mert nem hasonlít semmire. Nagyon színpadias, és nagyon szokatlanul az. Aztán, mert laza szerkezetű, és az elmúlt években sok szigorú dramaturgiájú darabot rendeztem, tehát hiányzott ez a felszabadító, képzettársításokat, túlzásokat, vegyes gesztusokat igénylő kötetlenség. Aztán azért, mert Csuja Imre és Kerekes Éva csodás Übü papa és Übü mama lehetnek, mert tudásuk és alkatuk szerint el tudják játszani ezt a két bizarr, mitikus alakot. Aztán, mert Jarry műve egy középiskolai diáktréfa- sorozaton alapul, ennek hangvételét őrzi, és ehhez nagyon energikus, fiatalos, rengeteg szereplőt felvonultató színpadi masinériához csak ebben az évben lehet kikérni és megkapni a Színművészeti Egyetem negyedéves osztályát. Aztán azért, mert alkalmasnak találtam a darabot szabadtérre is, a nyári szentendrei bemutatóra. Aztán azért, mert az évadba nagyon kellett egy röhögtető darab, és ez nagyon eredeti módon teljesíti ezt, mindig borzongunk és háborgunk a saját jókedvünkön.
Egy kicsit olyan, mint a Jógyerekek képeskönyve volt korábban.
Igen, hasonló a helye a repertoárban. Aztán nagyon fontos nekem a darab stílusparódia-sorozat jellege, a röhögés és meghökkenés, a hideg-meleg váltakozása, az egész szertelensége. Ez a darab korszakhatár, azaz régi dolgokban is gyökerezik, és új színpadi konvenciókat is teremt. Ezt egyszerre elkapni, kibontani nagyon izgalmas rendezői, színházi feladat.
Miért nem Übü király címen játsszák az előadást?
Mert nem az a címe, hanem az, hogy Übü király, vagy a lengyelek.
Bemutatójuknak nincs köze a politikához?
A színház sokkal-sokkal komplexebb dolog annál, hogy politikai üzenőfal legyen. Mi színdarabokat mutatunk be, amelyeknek rengeteg felülete, vetülete, bonyolult összefüggésrendszere van, főként érzelmi síkon. Az előadás is érzéki élmény, akció, és kép és hang, és zene és mozdulat, és személyiségek és helyzetek konfliktusainak sűrűsége, és a nézőtér mágikus együttjátszása a színpaddal. Így aztán, ha az adott színdarabnak éppen van politikai, közéleti rétege is, akkor természetesen az is együtt fénylik a többivel, már ha a szöveg tisztességesen van elemezve. De a színház dolga nem egyes kiragadott felületek polírozása, hanem az egész megértése és megérzékeltetése. Ez akkor is így van, ha van, aki csakis ezt szimatolja, csakis erre nyitott, látni néha internetes kommentekből, milyen szűkülések vannak egyes nézői optikákban. Mint Móricka, akinek mindenről az jut eszébe. Ha mi elfogadnánk ezt a közelítést, a fél drámairodalmat nem lehetne játszani, hiszen minden második színműben szerepel egy király, vagy valamilyen társadalmi modell. Természetesen a nézők túlnyomó része az előadást komplex módon fogadja be, és nem egyszerűsíti művészi észlelését az aktuálpolitikáig.
És aki egyszerűsíti?
Az feláldozza a színházi élményét az előítéletei oltárán. De ilyen elvárásoknak nem szabad, és szerencsére nem is kell megfelelni.
Minek szabad megfelelni?
A szakmai minőségnek, akármilyen fellengzősen hangzik is. Azt kell megcsinálni, ami egészében érdekel, tehát esélyes, hogy szakmailag el tudunk vele jutni valahova.
Miként áll össze egy évad? Az igazgató, a rendező javasol?
Megint hosszú leszek… Az épülettel kezdődik. Az Örkény terében tulajdonképpen kétféle színházat lehet csinálni. Az egyik egy szórakoztató kisszínházszerűség, amilyen a Madách Kamara volt évtizedekig, a másik pedig a művész színházi megközelítés, vagyis a prózai drámaszínház, amilyen ez színház eredetileg, még a háború előtt volt. Én tizenhárom évvel ezelőtt az utóbbit választottam, mert ez érdekel, és ehhez értek, ha egyáltalán. Ezzel a döntéssel tehát megtörténik egy alapvető tájolás, eleve lemondunk darabtípusokról, első sorban a bulvárról, és igent mondunk másokra. Az évadoknak aztán van egyfajta egészséges alaprajza. Műfaji egyensúlyt kell tartani, a tragédiák és komédiák, valamint számtalan átmenetük között. Egyensúlyt kell találni a kortárs és régebbi darabok, és a magyar és külföldi szerzők között. Érzékelni kell, mi van műsoron a város többi színpadán, itt is vannak szempontok darabok és szerzők mellett vagy ellen. Ugyanilyen fontos, vagy még fontosabb, hogy mi történik tizennyolc színészünk pályájával, mit kellene éppen játszaniuk ahhoz, hogy kicsiszolhassák a színészetük új felületeit, vagy ne koptassák túl a régebbieket. Aztán vannak a rendezők, akiknek vannak gondolataik, témáik, amelyekkel szeretnének foglalkozni. Megérzések, ösztönök, művészi kedvek, kíváncsiságok, néha muszájok. Komoly felelőssége van a színházaknak a kortárs szövegek iránt. Figyelni kell, mi tűnik fel a külföldi színpadokon, és inspirálni kell a magyar szerzőket, íratni is kell darabokat. Olyan is van, hogy kell az évadnak kis apparátusú darab, három-négy szereplős, mert praktikusan erre van szükség. Gazdasági szempontokat is folyamatosan mérlegelünk, várható- e olyan előadásszám a darabtól, ami megtartja a darabot financiális szempontból. Nagyon szép és bonyolult folyamat egy évad összeállítása. Bagossy Lacival, Gáspár Ildivel és Polgár Csabával sok-sok órát töltünk együtt; rendszeresen összeülünk. Ezek a színházigazgatás legfontosabb órái. Amikor kialakul, hogy ki és mit fog csinálni a következő évadokban. Lassan-lassan összeáll egy 15-20 címből álló lista. Akad, amit az ember évekig görget maga előtt. Azok a jó döntések, amelyekben van valamennyi kockázat. A kanyarokat a színházban úgy érdemes bevenni, hogy éppen csikorogjon a kerék. Se túl biztonságos ne legyen, se ne sodródjunk ki.
Ön görget valamit, amit jó lenne megcsinálni?
Nincs aktuálisan semmi, amiről azt gondolom, hogy mindenképpen szeretném megcsinálni. Talán az Ember tragédiája. Vagy az Akárki.
Komolyan?
Igen.
A társulatot teljesnek érzi?
A legfiatalabbak híján igen.
Olyan még nem volt, hogy valamit nagyon szeretett volna, de egyáltalán nem lehetett kiosztani?
Olyan nemigen fordult elő, hogy főszerepre kívülről hívtunk volna valakit. Kisebb szerepekre természetesen gyakran vendéget hívunk.
Most ebben a tekintetben is sokat jelent a Bagossy-osztály.
Nagyon is. Kicsit el voltunk aggva, mindenki tagunk elmúlt harminc. Ez helytelen. Én például 21-22 voltam, mikor elkezdtünk főiskolásként nagyszínpadokon játszani. Ez az egészséges. Nem a bizalom hiányzott persze, mindig dolgoztak nálunk színművészetisek, csak nem mindig lettek társulati tagok.
Most a Hamletben is komoly lehetőségeket kaptak, ott főszerepeket játszanak.
Később a Tartuffe-ben is játszanak majd nagy szerepet, de jelentős feladatot kaptak Mohácsinál is.
Miért most dolgozik az Örkénynek Székely Csaba? Ő két éve megnyerte a színház drámapályázatát, a Bányavizet végül miért nem mutatták be?
Mert nem ebbe a térbe való. Nem is tudtuk volna hibátlanul kiosztani, és féltem, hogy ezen a viszonylag nagy színpadon nem él meg sok előadást.
Tehát a problematikus téma, hogy egy katolikus pap követ el folyamatosan szexuális erőszakot az általa nevelt árva fiún, egyáltalán nem játszott szerepet a döntésben?
Dehogyis, egyáltalán nem. Csaba új darabja, a Csoda, hogy élünk kifejezetten komédia, és ezzel kapcsolatban egy érdekes munkafázisra készülünk. Novemberben tartunk egy egyhetes szeánszot, a szerzővel, színészekkel, Ascher Tamás rendezővel, Gáspár Ildikó dramaturggal, és tovább dolgozunk a darabon. Ezt kortárs szerzőnél megtehetjük, olyasmi lesz, mint a filmek esetében a forgatókönyv-fejlesztés.
Így talán jobban a sajátjuk lesz az előadás, a történet.
Kortárs anyag, tehát mindenkinek ezer ötlete és rengeteg élettapasztalata lesz, amivel hozzá tud járulni az előadáshoz. Az lenne a jó, ha a végleges szövegkönyvben, az olvasópróbán már szerepelnének a színészek ötletei, felvetései.
Egy hetes workshop?
Olyasmi. Erre legtöbbször nincs idő.
Az ide járó középiskolások jelentős része nem csak előadásokra jön, hanem részt vesz az IRAM (Ifjúsági Részleg és AlkotóMűhely) színházpedagógiai programjában is. Ezt miért hozták létre?
Bennem mindig is volt egy tanító bácsis attitűd. A pályám eleje óta rendszeresen járok középiskolákba, és beszélgetek. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nem tanítok, és épp azért mondtam nemet, mert nem tudnám magam annyira odatenni, ahogy szeretném. Nem győzném. Aztán, a színház, túl azon, hogy előadásokat hoz létre, közéleti tér is. Nálunk kávézót, „helyet”, fórumszerűséget nem lehet létrehozni, egyszerűen építészetileg nincs rá mód. Így, a középiskolás korosztály látókörének szélesítése marad ez a felület: vagyishogy a diákok színházi megértését próbáljuk segíteni. Sokáig csak keresgéltem, hogyan csináljuk.
És akkor jött Neudold Júlia, aki most ezt a programot vezeti.
Igen. Színész szakon végzett a főiskolán, de színházpedagógiát tanult Németországban. Kérdezte: dolgozhatna-e ezzel kapcsolatban az Örkényben. Azonnal kinyitottam az ajtót, mert egy ilyen program minősége a vezetője személyén, elkötelezettségén, lelkesedésén múlik. Julinak ez a mindene, nagy ambícióval, gőzerővel indította el a programot. Az összejövetelek ebben a próbateremben zajlanak, ahol beszélgetünk, mert más helyiségünk nincs erre. Néha az előcsarnok, ha már sehogy se férünk.
Mi ezeknek az „óráknak” a lényege?
Nem az a cél, hogy „kineveljük” a jövő színházba járó közönségét. Szerintem azt nem színházpedagógiai programmal lehet csinálni. Azt csakis jó előadásokkal lehet, amiket nem felejtenek el. De közelíteni, felhívni a figyelmet, felkelteni a kíváncsiságot, személyes élménnyé tenni egy sokezer éves civilizációs jelenséget – azt nagyon is lehet. A mi programunk sokféle, van egyszeri, többszöri, és kifejezetten rendszeres foglalkozás. Abban mindegyik megegyezik, hogy nem magyaráz, hanem élményt ad: a részt vevők maguk is bemozdulnak színházi helyzetekbe, a darabok alapkonfliktusához hasonló szituációkat kell megoldaniuk és elemezniük, belekerülnek a „sodorba”, amit egy- egy darab kelt.
Egy előadást megelőzően az osztály három-négy órás foglalkozáson vesz részt. Nem aznap - hiszen az túl megterhelő lenne számukra-, hanem az előadást megelőző napokban. A nézőtéren már egyfajta „aha-élményben” lesz részük. De szó esik megközelítési módokról, stílusokról is; arról is, hogy mi a színház, hogyan működik.
Bejár ezekre?
Ha egy- egy új foglalkozás elkészül, hiszen ezek előadásokhoz kapcsolódnak. Tavaly ezerhétszáz diák volt nálunk, idén ennél kevesebben lesznek, csak azért, mert nincs rá helyünk, kell a próbaterem. Ez nekem nagyon fájdalmas.
Évek óta szó van arról, hogy a színháznak lehet egy stúdiója, az ezt a kérdést is megoldaná.
Igen. Ez alapjában véve egyszerű történet. Mi évek óta vágyunk rá, jelenleg a Budapesti Kamaraszínház egykori, évek óta üresen álló stúdiójáról tárgyalunk, amelyek a szomszéd utcában vannak.
A Shure és az Ericsson. Az önkormányzat nem adja?
De adná, csak pénz is kellene hozzá. A két helyiség a hetedik kerületi önkormányzat tulajdonában van, nagyon jó a viszonyunk velük, örömmel vennénk, ha használnánk. Csak hát az két romos terem, a munkára alkalmassá tételük is pénz.
Ezen túl az üzemeltetés is sokba kerül.
A jelenlegi költségvetésünk húsz-huszonöt százalékára lenne szükségünk pluszban.
Ez nem hangzik olyan ijesztően soknak.
Ez nem az én kompetenciám. Én érvelek. Az egyikben egy stúdiószínházat tudnánk értelmesen működtetni, a másikban pedig az IRAM kaphatna helyet. A stúdió régóta kulcskérdés, sok darabötletről eleve lemondunk, mert túl nagy hozzá a négyszáz személyes Örkény, és több előadásunk is van, amely mehetne még, de a nagyszínházat nem tudta megtölteni, holott fontos produkció volt. A függetlenekkel közös kísérletek is itt kaphatnának helyet. A színházpedagógiai terem legalább ennyire fontos. Ott mások is dolgozhatnának hasonló programokon. Sokkal olcsóbb egy működő színház szellemi kapacitására, infrastruktúrájára építve létrehozni akár egy stúdiót, egy ilyen kis központot, mint különálló egységként felépíteni.
És mi a döntéshozók válasza?
Mindenki azt mondja, hogy remek.
De közben nem történik semmi.
Ezek a malmok lassan őrölnek. Idén a választások vitték el a figyelmet, most újra elindulok a fővárosi önkormányzatnál is, ami a fenntartónk, és a hetedik kerületnél is. Nem mennék, ha úgy gondolnám, hogy reménytelen.
A fenntartónak soha nem voltak elvárásai?
Dehogynem. Előadásszám, bemutatószám, nézőszám, gazdasági stabilitás…
Nem erre gondoltam.
Tudom. Politikai szempontok alapján soha senki nem szólt ránk semmiért.
Hogyan sikerült ezt kivédeni?
Nem volt mit kivédeni.
Október végén indul az HBO-n a Terépia második évada. Az első hihetetlen siker volt, a folytatás is hasonlóan érdekes, színvonalas?
Az én szempontomból színészileg biztosan jobb. Ezen túl a legkevesebb, amit mondhatok róla, hogy nem rosszabb, mint az első. De végül a néző dönt, hogy jobban fogja-e szeretni a korábbi évadnál. Én nagyon szerencsés vagyok ezzel a munkával, mert jó dolog filmezni, és a Terápia nagyon szép anyag. Sőt, ez sok szerencse egyszerre. Például, ha csak pár évvel később vagy korábban készül, máris nem én játszanám. Jókor lettem ötven, így szoktam mondani.
A Commentcom kritikája a Terápia második évadáról
Forgatási riport a Terápia második évadáról
Friss a comment.com-on