Spiró György Kvartettje ma is érvényes kérdésekről, régtől viselt sebeinkről, árulásainkról, a mindennapjainkat átható politikai félelmekről szól. A Pesti Színház bemutatójáról - a blogon vendégként - egy Spiró szövegeit ismerő-szerető író, Szakonyi Károly mond véleményt.
A komédia nem farce, a közönség mégis úgy véli, ha a színházi plakáton ezt látja, könnyed, nevettető, sztereotip figurákkal teletűzdelt játékot fog látni. Talán mert nevetni szeretne. Talán mert tele van a feje a hétköznapok keserűségével, gondjával, bajával, és vágyna egy laza estét. De korunkban a komédia más. Az ember bemegy a színházba, ahol komédiát adnak és csakhamar rájön, hogy bár a helyzetek, emberi kapcsolatok bizarrsága nevetteti, a szíve összeszorul a felismeréstől, hogy a legkegyetlenebb valóságon mulat, azon, ami odakinn az életben körülveszi.
Spiró komédiái, mint például a Prah, a Príma környék vagy a Pesti Színházban most bemutatott Kvartett keserű rajzolatok napjainkról. Az egyikben a lottó nyeremény fölött „álmodó nyomor”, a másikban a pőrén megmutatott kiszolgáltatottság, az öregek kitaszítottsága, hazug helyzete az aggok otthonában, az önzés és képmutatás gyilkos cinizmusa vág mellbe, a harmadikban a múlt vírusával fertőzött jelennel szembesülünk.
Spiró kitűnő dramaturg, bravúrosan vezeti a cselekményt, s engedi, hogy benne a remekül megformált alakjai éljék a maguk törvényei szerint az életüket, elindítja őket, és aztán vigyáz,hogy ne kövessen el rajtuk írói erőszakot, ezért aztán mindig megfeledkezünk arról, hogy színházban ülünk, hogy odafenn a deszkákon színészek vannak, annyira észrevétlen a különbség a való és a festett való között.
Észrevétlen, s éppen ezért ahogy az Amerikából érkezett vendéggel együtt lassan egyre jobban megismerjük a kültelki panelház egyik sivár lakásában élőket, erőt vesz rajtunk a szorongás, mert szembesülünk a mélyben lappangó közérzettel. A mély pedig tele van indulatokkal, régtől viselt sebekkel, gyógyulatlan fekélyekkel. Az 1957 óta Amerikában élő, mert a forradalom bukása után oda menekült férfi más közérzetű társadalomból, világból érkezik, tele hálával, jóindulattal egykori megmentője, a panellakásban élő férfi iránt. Szeretné megköszönni az egykori karhatalmistának, hogy idejében figyelmeztette a reá váró veszélyre („a munkások után most majd a diákokat tartóztatják le”), s engedte, hogy eltűnjön. Évtizedekre tűnt el, s most szavakban és tettekben le akarja róni háláját, de a múlt emlegetése dühöt és gyanakvást vált ki az Öregből, a három biztonsági zárral is megerősített panellakás tulajdonosából, nem, ő nem emlékszik semmire, senkire, ellenben jól tudja, micsoda hajtóvadászat van a múlt emberei ellen, hát takarodjék a gyanús betolakodó. Hegedűs D. Géza zsíros, fésületlen hajjal, tréning nadrágban és átizzadt fehér trikóban, amit néha meglebegtet pocakja fölött, olyan, mint egy szabadnapos fegyőr Márianosztráról. A gondolatvilága is nagyjából ilyen alakra emlékeztet. Félelmetes és egyben szánalmas figurát alakít. Felesége, a butuska, korlátolt háziasszony, Börcsök Enikő mintha éppen az imént jött volna meg a gyári műszakból kredences, hokedlis, szovjet hűtőgépes konyhájába, hogy feltegye a gázra melegíteni a lányának szánt csirkepörköltet és a másnapos mákos metéltet, s közben vastag gyapjúfonálból köt valamit (pulóvert, sálat). Néha közbeszól, de a férji szigor örökösen belé fojtja a szót. Látszik, hogy semmit sem ért a világból, még férje konokságát, üldözési mániáját, politikai acsarkodását sem, s ha nem félne tőle, szívesen lánya pénzéhségéhez, haszonleséséhez csatlakozna.” Nem erre számítottam, erre a…” - néz körül a vendég, aki még a régi, kőbányai kertes házra emlékszik. De meglesz a kertes ház, hozzá az autó meg egy kis (tízezer dollár) zsebpénz is, és ezek nem csak ígéretek, ott a tervrajz meg a forgalmi engedély, a kocsi kulcs. Hálából. A megmentésért. De mindezt csak a csirkepörköltért betoppanó lányuk (Péter Kata alakítása) fogadja leplezetlen mohósággal, az Öreg hajthatatlan, őt nem lehet sem átverni, sem megvenni. És jobb, ha a vendég eltakarodik. Nem hiába jár be a kerületi könyvtárba a régi újságokból kijegyzetelni a régi emberek tetteit, és vaskos füzetébe színes tollal bevésni az árulókat.
Az amerikás úr (Kern András remek, hiteles megformálásában) egyre kínosabban igyekszik a közös élményekre ráébreszteni a makacs férfit, szinte könyörögve kéri, hogy emlékezzék. Eljött ide, hogy barátokra, családra találjon személyükben, de a megátalkodott Öreg hajthatatlan. Kern tekintetében megdöbbenés, ahogy felszedegeti az konyhaasztalról a kocsi kulcsot, a forgalmi engedélyt meg a ház tervrajzát, egészen összeroskad a csalódás súlya alatt. Elmegy, az Öreg meg ott ül, bűnlajstromos füzetét melléhez szorítva szinte bénán, aztán feláll, és alapos gonddal bezárja a panellakás ajtajának összes zárját. A kulcsot meg szögre akasztja.
Bagossy Levente díszlettervező jól ismeri az efféle panellakások nyomasztó sivárságát, nem nehéz beleélni magunkat az áporodott hagymaszagú, agyonhasznált ronggyal felmosott linóleumos padlójú konyha légkörébe. Benedek Mari jelmezeivel sokat segít a figurák lényének megismeréséhez.
A darabot Marton László állította színpadra. Spiró műveinek jó ismerője, most is érezni a közös munka ihletettsége. Szívszorító komédiát rendez. A darab elején a díszlet, a kopottas konyha lassan előre gördül a rivaldához, előadás végén pedig visszagördül a háttérbe. Mintha azt sugallná, hogy ez a történet már nincs itt velünk.
Pedig itt van.
Friss a comment.com-on