Egy külföldre emigrált gépkezelő blogjából készült kitűnő előadás az Örkény Színházban. Epres Attila megrendítő őszinteséggel tárja elénk egy új élet megpróbáltatásait, és a kínzó honvágyat, amelyet a hazáját elhagyni kénytelen ember érez.
Képeinkért kattintson!
Amikor egyre több ismerősünk jelöli meg a közösségi oldalakon valamelyik külföldi országot tartózkodási helyének, ráadásul nem átmenetileg, hanem állandóra, akkor kezdünk hinni a különböző sajtóorgánumokban olvasható számoknak: 2014-ben 46 százalékkal nőtt az emigránsok száma az előző évhez képest. A Katonában bemutatott Illaberek után most az Örkény Színház tartotta fontosnak, hogy beszéljünk társadalmunk égetően aktuális problémájáról. Bagossy László rendező egy Angliában élő magyar gépkezelő blogját választotta ki, akinek élménybeszámolóin keresztül nemcsak egyetlen ember személyes sorsa rajzolódik ki előttünk. Az intimitás megőrzése érdekében a Diggerdrájver helyszínéül az idén újranyitó Örkény Stúdió (volt Shure Stúdió) szolgál, és folytatja a színház régóta megkezdett hagyományát, hogy alkalmanként monodrámák is kerüljenek színpadra. /Régen volt, de nem felejtettük el Csuja Imre óceánjáró zongoristáját (Novecento), Hámori Gabi Műselyemlányát; sokáig ment Gálffi László előadása is a Thália Új Stúdióban (az utolsó Kean már az Örkény Színházban volt), Bíró Krisztáé (Ibusár) nagy sikerrel, jó szériát futott, nemrég került le a repertoárról. Pogány Judit (Pedig én jó anya voltam) és Mácsai Pál (Azt meséld el, Pista) előadásai még mindig teltházasak./
A monodráma, vagy egyszemélyes előadás, mint műfaj, rendkívül nagy műgondot igényel. Egyrészt le kell kötni a néző figyelmét több mint egy órán keresztül, úgy, hogy egyetlen ember áll a színpadon, partner és különösebb színházi kellék nélkül. Másrészt ennek az előadónak olyan személyiséggel, aurával kell rendelkeznie, amely beszippantja a nézőt, és hajlandó lesz vele tartani erre a „magányos” utazásra. Harmadrészt nagyon fontos, hogy milyen a mű, vagy az összeállított szöveg minősége.
Fotó: Karip Timi
Diggerdriver megformálója, Epres Attila a felsoroltak közül mindnek birtokában van. Az előadás azonban nem egészen egyszemélyes, a családi asztalnál ugyanis ott ül a Feleség, és a Gyermek is. Eleinte csak találgatunk, hogy miért szükséges mindenképpen a család jelenléte, hiszen különösebb funkciót nem látnak el, csak jelen vannak, de az előadás végén mellbevágó választ kapunk a magunkban feltett miértre. Bagossy Levente díszlete nem több, mint egy nagy asztal, székekkel. Van pár kellék is, legfőképp gyerekjátékok, kis műfenyő, egy csengő, sör. Az előadás feszes tempóban indul, és ehhez végig konzekvensen hű marad: Epres az elejétől kezdve folyamatosan ugyanazon a széken ül, nem áll fel, nem mászkál. Gesztusai, mimikái sosem túlzóak, a lehető legkevesebb színészi eszközzel dolgozik, ebben rejlik a varázsa: teljesen hétköznapi embert látunk. Eszköztára minimális, de felvillanásai erősek: ahogy hirtelen lendítésekkel megnyomja a csengőt; ahogy fejére pattintja a születésnapos sityakot; ahogy a késsel játszadozik, mikor felvágja a tortát. De az apróbb pillanatokat is felülírja az a lélektani változás, amin Epres a másfél óra alatt keresztülmegy. A bizakodó, lelkes külföldre vándorolt, gyermekének jövőt biztosítani akaró apa figuráját lassan, finoman váltja fel egy alkoholtól nehézkes beszédű, idegenben élő magyar férfi keserűsége.
A blog szövege közérthető és ízes humorral íródott. A szerkesztők (Bagossy és Epres), valamint Ari-Nagy Barbara dramaturg kiszórták belőle a feleslegesen hosszú szakmázós részeket, vagy a kicsit karcosabb, sarkalatosabb véleményformálást, és próbáltak arra fókuszálni, hogy mi a különbség Anglia és Magyarország között, Diggerdriver-t mi motiválta, miért döntött a kivándorlás mellett, és családjával hogyan haladnak a beilleszkedés útján. A hangsúly érezhetően azon a lelki traumán van, amely akarva-akaratlanul éri az embert, ha úgy dönt, elhagyja a hazáját. A blog írója három év kemény küzdelem után jól érzi magát Angliában, elfogadta annak minden előnyét és hátrányát. Ott is vannak átverések, ott sem kolbászból van a kerítés, de a legfontosabb, hogy dolgozz, és akkor megbecsülnek. Röviden: Anglia egy élhető ország. És ahogy sorolja az angol oktatási rendszer pozitívumait, vagy az anyagi biztonságot, mégis felrémlik mindig egy jó kis sztori, egy nosztalgikus kép Magyarországról. Az itteni barátokról, a régi időkről, vagy éppen a hajdani iskoláról. Epres Attila múltba révedő tekintetéből egy lezárt korszak néz vissza ránk, ő pedig torokszorítóan emlékezik, milyen is volt Magyarországon élni, akkor régen, amikor még a magyarok nem voltak fásultak, és megélni is könnyebb volt.
Az előadás végén a Gyerek angol zászlós pólóban egy magyar népmesét, A kicsi diót kezdi el mondani a nézők felé fordulva. A mesélés hevében egyre több angol szót kever a magyar nyelvbe, anyja hiába szól rá, hogy az nem house, hanem ház, a kisfiúnak elege lesz. A mesét angolul folytatja tovább. Anyja és apja meredten nézik őt.
Elhangzik az est folyamán egy mondat, amikor Diggerdriver azt kérdezi, húsz év múlva hogyan fognak elszámolni bűntudatukkal, akik hagyták, hogy ennyi ember távozni kényszerüljön ebből az országból. Szinte gyomorszájon vág minket a kérdés. Mert az egyre növekvő emigráció már nem fogható csak az elmúlt 25 évre. Kollektív felelősségvállalás pedig még mindig nincs. A szakmaiság minden területen egyre inkább háttérbe szorul. Értékes, nagy tudású emberek távoznak innen mindenféle korosztályból, és szakterületről, akiknek gyerekei már nem itt fognak felnőni, és nem fognak magyarul beszélni. Az előadás zárása egy ébresztő harsona hangjával egyenlő: tenni kellene valamit, amíg nem késő.
Friss a comment.com-on