Hír Interjú Kritika Riport

2015. szeptember 21. 15:34, akarenina

Az Erkelben kissé elcsúszott a szinkron

Két okunk is volt arra, hogy tűkön ülve várjuk az Erkel Színház West Side Storyját: egyrészt az operaénekesek és balett-táncosok által megkettőzött szereposztás ígérkezett izgalmasnak, másrészt egy olyan darabról beszélünk, amiben bevándorló Puerto Ricó-iak és helyi fiatalok gyűlölik egymást minden erejükkel, így a menekültválság szolgáltatta aktuálpolitikai párhuzam elkerülhetetlennek tűnt. 

west side7 foto rakossy peter resize
Fotó: Rákossy Péter / Operaház

Egyikkel szemben se voltak túlzó elvárásaink, hiszen a hazai zenés színházban javarészt ismeretlen ez a kétkarakteres koncepció, a bevándorlókérdésre pedig összetettsége miatt amúgy se lehet értelmes választ adni. Utóbbival szemben Novák Péter rendező a népmese mintájára járt el, vagyis hozott is ajándékot, meg nem is, ki is hagyta, meg nem is: a darab legelején a Sin City stílusát idéző, képregényhatású háttérvetítésen láthattuk, ahogy a Cápák gumicsónakban átkelnek a tengeren, szögesdróttal találják szembe magukat, irataikat kettészakítják. Aztán paff, huszárvágással elkezdődik a klasszikus történet, és ezzel le is van tudva a 2015-ös magyar valóság. Persze ha tovább fűzte volna ezt a szálat, előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált volna az állásfoglalás, és hálásak is lehetünk, hogy ezt Novák inkább nem erőltette. Azért sincs hiányérzetünk, mert az eredeti párbeszédek, főleg Krupke őrmester rasszista megjegyzései annyira ütősek önmagukban, hogy akaratlanul is a mára vonatkoztatjuk, és mélységesen el is szégyelljük magunkat a nézőtéren. 

Sokkal nagyobb súllyal telepedett az előadásra inkább az a kérdés, hogy miért is volt szükség a főhősök megduplázására. Novák, aki előtt nem volt ismeretlen Bernstein musicalje (korábban koreografálta és játszott is benne), azt nyilatkozta a még készülő előadásról, hogy a szereposztáshoz az Opera ragaszkodott, ezért találta ki a „ketten játszanak egy szerepet” formanyelvet. Ez a megközelítés hordozhatott volna magában a darab értelmezésére irányuló lehetőségeket is, de sajnos nem vállalkozott többre a kísérletezésnél. Az első jelenetben rögtön mellbevágott ez a koncepció, mikor az operaénekesek a színpad feletti pódiumon álltak és énekeltek, alattuk pedig táncos alteregóik „illusztrálták” a történteket. Ez a fizikailag is erőteljesen kettéválasztott értelmezési keret úgy hatott, mint egy szinkronstúdió: a Riffet táncoló Szakács Attila „magyar hangja” Káldi Kiss András, a Bernardót táncoló Apáti Bencéé Kőrösi András, a későbbiekben a Tony szerepét táncoló Bajári Leventéé László Boldizsár, az Anitát táncoló Gikovszki Sznezsanáé pedig Kálnay Zsófia volt, Maria szerepében pedig Boros Ildikót „énekelte meg” Nánási Helga.

A két kifejezési forma önmagában persze kiválóan működött, mind az énekesek, mind a táncosok legjobb formájukat hozták. Halmazaik azonban nem értek össze: az énekesek túl statikusak, a táncosok túl némák voltak ahhoz, hogy a karakterek életre keljenek. Mintha a bábszínházban elszakadt volna a zsinór, a kettéhasadt felek nem mindig voltak szinkronban. Persze szemmel láthatólag Nováknak sem volt célja, hogy megfeleltesse egymásnak őket: meglehetősen rugalmasan variálta a karakterek színpadra állítását, csupán annak logikáját volt nehéz követni. Érdekes módon azok voltak a legerősebb és legletisztultabb pillanatai az előadásnak, mikor Anita, Maria vagy Tony egy szál magukban, táncosok nélkül álltak és énekeltek, operai minőséget kölcsönözve a musicalnek. Nem volt zavaró az operás énektechnika se, holott korábban mindenki a két stílus összeférhetetlenségétől tartott.

west side1 foto rakossy peter resize
Fotó: Rákossy Péter / Operaház

A jelmezválasztás koncepciója a rendezéshez hasonló eklektikusságot tükrözött: míg a Jetek egységesen a hiphop-szubkultúrát erősítették, addig a Puerto Ricó-i Cápákon egyszerre tűntek fel a 2015-ös, trendi, színes cuccok és a hatvanas éveket idéző, latinos-romantikus fodros ruhák is. Apróságnak tűnhet, de az időkezelésben és a cselekményvezetésben a kosztümök se nyújtottak kapaszkodót: Maria fehér báli ruhája fontos szerepet kap a sztoriban, ebben ismeri meg Tonyt, ennek merészebbé szabását kéri Anitától egy egész jeleneten át. Ám a bulit követő másnap a varrószalonban is ugyanabban látjuk, márpedig egy két napot felölelő, szoros cselekményű történetben ez a baki igenis számít, főleg, ha a minimalizmus jegyében a díszlet pár rácson, egy óriási tükrön és egy ping-pong asztalon kívül gyakorlatilag nem létezik. A tér és az idő így teljes egészében szimbolikus elemekké válnak, a véletlenszerűen megkettőződő szereplők mellett pedig ez is csak bonyolítja a cselekmény követését. Ahogy az is megakasztja a befogadást, hogy a magyar párbeszédek között angolul hangzanak el a zseniális dalok.

Zavarba hozó és több ponton is zavaró előadás tehát az Erkel West Side Storyja, ami inkább a színpadra állítás mikéntjével kapcsolatban hagy bennünk rengeteg kérdést. Miközben kapkodjuk a fejünket, és próbáljuk kibogozni a lényeget, se a sztori érzelmi befogadására nem jut energia, se arra, hogy mindennemű aktualizálás nélkül kicsit eltöprengjünk a darab üzenetén – pedig erre a mostani politikai helyzetben óriási szükség lett volna.  

novák péter erkel színház west side story

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr97801512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása